A férfi söpröget egy szakadt kis partvissal, és közben veszekszik az arra járókkal, hogy ne szemeteljenek. Az egész megjelenése, viselkedése azt mutatja, hogy súlyosan beteg mentálisan (értsd: nem százas - de nem veszélyes!). 

Elgondolkodtató, hogy még ebben az állapotban is, így is, mégis, a maga módján azon dolgozik, hogy fontosnak érezhesse magát. 

Ki a betegebb? Ő, vagy azok, akik zokon veszik, hogy rájuk szól, akik kinevetik, akik gúnyolódnak rajta, sőt, ordítoznak vele, hogy ő mennyire fogyatékos, meg hülye? 

Időnként mosolyogva, kedvesen rám köszönnek emberek... akikről nekem fogalmam sincs, hogy kicsodák... de persze visszamosolygok, mert miért ne... aztán van, akivel beszélgetni kezdek és bár továbbra sem tudom, hogy ki az, ám.... nem egyszer derült már ki, hogy az illetővel valamikor-valahol kedves voltam, amit ő megjegyzett... és bár közhely, de tapasztalom, hogy az emberek valóban nem azt jegyzik meg, hogy mit mondtál, hanem az érzést, amit kiváltottál belőlük... 

A büfében a lány, látván a tegnapi kávézós-kávés bejegyzésemet fb-n (ez egy vaníliafagylaltos, tejszínhabos, kávéöntetes.... bacardis csemege)

úgy döntött, hogy a büfés (amúgy nagyon fincsi) tejeskávémat felturbózza egy jóféle tejszínhab lökettel, megszórta fahéjjal... a tegnapi bacardi helyett felajánlotta a dianás cukor belsejét, de azt köszönettel kihagytam... és biztos, ami biztos, egy cirnyós csokit azért adott... 

Ilyenkor boldog és hálás vagyok, és nagyon meghatódok... sosem azért vagyok kedves, mert arra számítok, hogy egyszer visszakapom... egyszerűen szeretem azt, hogy hatással vagyok az emberekre és ezt a képességemet mindig használom... annyira jó látni, amikor egy szomorú tekintet mosolyogni kezd... az emberek annyira hálásak tudnak lenni, amikor kedvességet, figyelmet, együttérzést kapnak... ezek a pillanatok pedig megsokszorozódva, sokszor akkor jutnak vissza hozzám, amikor szükségem van rájuk... 

Milyen érdekes, mert a múltkor, amikor narancsos csokitortát adtak nekem a lányok grátisz, szintén itt, a büfében, volt, aki irigykedett, hogy én miért kapok valakitől mindig valami ajándékot, mert ő bezzeg nem...  nem mondtam semmit, csak mosolyogtam rá.. 

Az a helyzet, hogy ezt a képet én reggel, kávé ivás közben megláttam a neten, és azóta csak vihogok. 

Kérdésed van? Itt a rövid és tömör válasz. 

A probléma gyökere nálam abból ered, hogy túl sok mindennel foglalkozom egyszerre, és ez a túlzsúfoltság az agyamban is benne van, és amikor túlpörgök, még éjjel sem tudok leereszteni. Még álmomban is cikáznak a gondolataim, ezért nem tudom magam kipihenni... ezért fáradok el gyorsan. Most is ezért vagyok ennyire kimerült. 

A mindfulness lényege az, hogy éld meg a pillanatot. Bővebben: legyél itt és most (tudatos jelenlét). Ez szép és jó, csak nehezen kivitelezhető. Ebből ered minden stressz és az ahhoz kapcsolódó betegségek.

Ugyan képes vagyok élvezni a jelen pillanatot, de - és ez a szélsőségesség a személyiségemhez tartozik - ugyanígy képes vagyok túlpörögni is, ami nagyon megterhelő az idegrendszerem számára. 

A legjobb példa. Mit csinálok most? 

Dolgozok, eszek, e-mailt olvasok, cikkeket olvasok a neten, és blog bejegyzést írok, sőt ha valaki rám ír chaten, arra is válaszolok. Ja, és persze a gondolatok cikáznak a fejemben száz témakörrel kapcsolatban... rengeteg gondolkodnivalóm van... Csoda-e, hogy időnként túlterhelődik a rendszerem? 

Tehát, meg kell tanulnom tudatosan viselkedni e tekintetben is, hogy ilyenkor le tudjam magam állítani. A módszer tanulható (természetesen), nagyon egyszerű technikák vannak, amivel fékezni lehet az agyat (pl. a légzésre való koncentrálás) most ezzel kapcsolatban kutatom az információkat a neten. 

Jelenleg ez a két cikk tetszik a legjobban, hiszen konkrét technikákat is ír: 

...ha valaki tudja, hogy az agy funkciói közül hogy lehet szüneteltetni a gondolkodás nevű programot és megosztaná velem a tudását, nagyon hálás lennék érte. 

Sokan nem használják az agyuk eme funkcióját, én meg túlterhelem vele a rendszeremet. 

Katasztrofális vagyok, énaszondom.   

Nálam makacsabb jószág kevés van... mindig az érzéseim után megyek és ha valamit a fejembe veszek, azt megvalósítom. Persze, van, amikor kudarcot vallok, de hát ez ilyen... úgy vagyok vele, ha nem ez az út vezet a célomhoz, akkor egy másik és keresem tovább a megoldást. 

Persze vannak a nagyon okosak akik ugyan nem tesznek semmit, de remekül képben vannak, hogy a másiknak mit kellene vagy nem kellene tennie... az esetek jelentős részében türelemmel viselem az ilyen lehúzó energiákat és figyelmen kívül hagyom őket, de amikor már nagyon zavaró a károgás, bizony fel tudok csattanni... és akkor persze jön a lázadás, hogy de ő csak segíteni akart, meg megóvni engem, meg blabla... 

Szerintem meg tessék szépen tudomásul venni, hogy mindenki a saját életéért felelős és pont. 

Nem egyszer volt rá példa, hogy mások által bukásra ítélt tervem véghezvitele közben kudarcot vallottam, de a végén mégis megvalósítottam céljaimat. 

Lehet, hogy nem vagyok egyszerű ember, de soha nem tűrtem és ez így is marad amíg a világ a világ, hogy olyanok mondják meg, merre kellene mennem, akik el sem indultak sehová. 

Soha nem a sekélyes, céltalan, sikertelen,boldogtalan emberek voltak a példaképeim. Elfogadom, hogy nekik ennyi az élet, ők meg fogadják el, hogy - finoman és nőiesen szólva - letojom a véleményüket.