Oda-vissza lecsekkoltam Balatonfenyvest, hogy mi van ott, mennyit változhatott az évtizedek alatt, mióta arra jártam, hol fogadnak el SZÉP-kártyát, és elküldtem a barátnőmnek, hogy melyik vonattal tervezünk menni.

Közölte, hogy jó-jó, de inkább Fűzfőre menjünk, mert neki ott van nyaralója és ő ott fog várni ránk, meg hát amúgy is macerás a déli partról eljutni az északi partra...

Szóval kedves Aranyhalam, BalatonFŰZFŐ a hely, ahová megyünk, nem Fenyves...

A másik, igen csak komoly probléma, hogy holnap shoppingolni kell mennem. Ugyanis felpróbáltam a fürdőruhámat és rájöttem, hogy bizonyos testrészeim nem férnek bele, pedig eskü, amikor megvettem, egy éve, még pont jó volt a kosárméret. Nem baj, a lidiben pont akció van, és van két fürdőruha fajta, ami tetszik és nem pattanásokra tervezték őket, szóval, ha csütörtök óta nem vásárolták fel az általam kinézett fürdőrucit a méretemben, akkor holnap veszek egyet.

 

No, vitorlázzunk könnyedebb vizekre.

Azért van a stressznek jó hatása is, ami centikben mérhető. Persze ez nem csak a stressz, hanem a jóga is, amit kitartóan csinálok minden nap (kivétel, amikor a napokban a Pokolban vendégeskedtem). Eleinte öt percet alig bírtam végigcsinálni, most meg abbahagyni alig bírom. Két applikációm van erre a célra, amiket nagyon szeretek, annyira bejönnek, hogy amikor az egyik fizetőssé vált a 21 nap után, elő is fizettem rá. Mert megéri. A leckék általában 15 percesek, a két applikáció együtt kb. 30 perc, de van, amikor napi több edzést is végigcsinálok. Csak mert jólesik. És egyre jobban. A csípőficamom miatti fájdalmak és komplikációk határozottan javultak, illetve eltűntek. Ide tartozik a térdem is. Az nem tűnt el, természetesen, de bejöttek a terveim, nem adtam fel, amikor nagyon fájt, hanem csináltam tovább (bíztam abban, hogy rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne és az edzettség majd segít), most ismét rendeltetésszerűen tudom használni és nincs bedagadva se. Ez már magában nagy boldogság, de itt még nincs vége. Javult az állóképességem (mondjuk a napi öt perc torna utáni halál után ez nem nehéz). A mellékhatás pedig, hogy a körfogatomból néhány centi lelécelt.

No nem lettem sovány, azaz ismét ropi, de jobban érzem magam. "Megasszonyosodtam" az utóbbi időben és nem tetszett. Fogyózni nem fogyózok, de ha a mozgás ezzel (is) jár, hát, sírni nem fogok.

Ha így haladok tovább, akkor előbb-utób visszamehetek Krav Magázni is, na az lenne az igazi boldogság. A magam eszközeivel gyakorlom a Kravot is, hogy képben legyek.

Ok, ennek kicsit ellentmond, hogy ma a piacon 2XXL-es nadrágot vettem. Vagy testképzavaros vagyok és valójában duci, vagy a kínaiak méreteznek furcsán. :)

Mivel gyakorlatilag a karantén eleje óta csinálom, a torna/jóga beépült a mindennapjaimba, így, ha ismét minden nap vonatoznom kell, akkor sem fogom elengedni, mert már olyan, mint a fürdés, vagy a fogmosás, nagyon szenvedek, amíg nem csinálom meg a napi adagomat. Ha meg fáradt vagyok és nincs kedvem, akkor odaállok szépen a tükör elé és a hiúságomra alapozva rámutatok a lényegre, arra, hogy mennyivel jobban nézek ki a néhány centi nélkül. Úgyhogy beépítettem a reggeli rutinba, hogy véletlenül se legyen az, hogy estére kipukkanok. Inkább kelek reggel fél órával hamarabb.

Elég sok embertől hallottam (akik otthon voltak!!!), hogy a karantén alatt felszedtek néhány kilót, én meg eléggé furcsán néztem rájuk. Ok, ha valakinek nincs kertje, de sportolni, tornázni, edzeni lakásban is lehet. Mikor, ha nem most, a kényszer otthonlét alatt?  Jó kifogás sose rossz, ugye...

No de aki lusta és nem változtat, csak a kifogásokat gyártja, az meg is érdemli a sorsát.

Júliustól pedig végre visszamehetek ismét vezetni tanulni is, már nagyon be vagyok sózva, nagyon hiányzott. Pedig csak egyszer voltam. :)

Jövő héten megyünk néhány napra Dave-vel Balcsira, meghívott a barátnőm, ez irtó nagy boldogság. Balcsin Dave születése előtt voltam, nyaralni meg sosem voltunk együtt sehol. Az egy-egy napos utazásaink jók, de ez még jobb lesz. M. nem jön, mert az utóbbi időben elég sokat kimaradt a munkából, azt be kell hoznia sajnos. Mivel ő napi béres és akkor kap fizetést, ha dolgozik, így a kiesett jövedelmet pótolni kell.

De nekem viszont ez az egész a legjobbkor jött. Az életemmel kapcsolatban pedig listát írtam (gondolatban) és lesz időm komolyan átgondolni és megtervezni mindent. 

Eljött az ideje, hogy életem ezen részét is rendberakjam.

Nagyon várom és az idő is kegyes lesz hozzánk, ez nagyon jó.

Figyelem minden érzékeny lelkű olvasómnak!

A következő írásban csúnya szavak és kifejezések szerepelnek.

Pokoli napok vannak mögöttem. Annyira kikészültem, hogy voltak napok, amikor edzeni se tudtam. Sőt, a kertbe kimenni se, az életmentő energiát befogadni... konkrétan felkelni sem tudtam. Szóval tré volt a helyzet, nagyon. Néhány napig ismét szedtem a nyugtatót, nekem igenis időnként életmentő.

Dave látta, hogy rosszul vagyok és nagyon figyelmes, kedves és előzékeny volt, nagyon vigyázott rám. Mondtam is neki, hogy milyen kedves, hogy ennyire figyel rám és aggódik értem, mire is az volt a válasza, hogy "de hát anya, 16 évig te vigyáztál rám, ez a minimum". Na akkor meg emiatt sírtam.

Szóval elvoltam a padlón, szedegettem a morzsákat és mérhetetlenül sajnáltam magam. Aztán rám jellemző módon egy reggel felébredtem és képes voltam felállni a padlóról.

Elemeztem, értékeltem és átértékeltem. Önmagam, az életem. Azt, hogy amennyire sikeres vagyok az élet bizonyos területein, annyira sikertelen az élet bizonyos más területein. Nagyon erős a kontraszt.

És, hogy miért? 

Vannak még blokkolt részek. Ahol - az események alapján - még mindig benne ragadtam az áldozat szerepében. Amit  gyűlölök és ami ellen küzdök.

Ezen még dolgoznom kell, tudtam én ezt eddig is, és dolgoztam is, de azt gondoltam, hogy a családommal elég, ha megszakítom a kapcsolatot... mert mint tudjuk egy anya hiába bántja a gyerekét, a gyerek nem hogy nem bántja az anyját, de még csak nem is védekezik ellene. Mert ő a gyerek... ráadásul minden esetben a gyereket ítélik el, hogy mennyire hálátlan az életéért... Mert benne van a génjeinkben, hogy a gyerek, csak gyerek, akinek semmi joga, a szülővel szemben..

Csakhogy tudomásul kell venni, hogy ez nem igaz. Megszakítani a kapcsolatot nehéz, ha ők nem engednek el. Elbújhatok a világ végére, mert nem akarok harcolni, de megtalálnak... mert keresnek, kutatnak, nyomoznak utánam és jönnek utánam, zaklatnak... Nem engednek, és minden lehetséges módon terrorizálnak lelkileg.

Ha nem változtatok itt is, akkor gyakorlatilag lelkileg is agyonvernek. Márpedig azért a lófasznak is van vége.

Ha egy szülő - anya, nagyanya bántalmazza lelkileg és fizikailag a gyerekét, a gyereknek igen is joga van megvédeni magát, harcolni magáért, az ÉLETÉÉRT még az anyjával szemben is. Mert a kisgyerek egyszer felnő és vissza tud ütni. Fizikailag is, lelkileg is. És leszarja, ha rossz hírét keltik, hogy milyen hálátlan kis dög. Az életéért küzdött. Amit még az anyjának sincs joga elvenni.

Így tettem 16 évesen is, amikor egy verés után közöltem vele, hogy ha még egyszer megüt, visszaütök, mert többé soha, senki nem üthet meg (minden nap megvertek, nem kicsit, ámde nagyon, az öv csatos részével... a mai napig megvannak a fizikai hegek IS). Nem hitt nekem. Megütött. Visszaütöttem és elköltöztem. Ez a fogadalom azóta is annyira megvan bennem, hogy fizikailag nem ütöttek meg azóta.

Most, 46 évesen ideje a lelki terrornak is véget vetni. Igen, ehhez az kellett, hogy veszélyben érezzem azt, ami életem más területén sikeresen elértem, amiért keményen megdolgoztam. De ez megadta a lökést, a motivációt ahhoz, hogy itt is rendet tegyek. 

Minden tudásom, eszközöm megvan. Nem hiába jártam évekig küzdősportra, és tanulom most is, nem hiába képeztem és képzem magam mentálisan és fizikálisan is, ha mégsem alkalmazom a tudásomat az életem MINDEN területén, akkor meg is érdemlem, hogy eltiporjanak. 

A legfontosabb, amit memorizálnom kell:

Azért mert megvédem magam, mert harcolok, nem vagyok bántalmazó. 

Csak harcos. Aki élni akar.

Csak azt kell visszaadnom, amit kapok, de azt duplán.

Osztán mindenki elmehet a picsába, akinek nem tetszik.

Legyek én a legszarabb gyerek a világon, aki tiszteletlen az őseivel. Aki így gondolja, az is menjen a picsába.

És persze, nehogy azt higgyétek, hogy ez annyira könnyű. Egy kívülállónak igen, annak, akinek egészséges önbecsülése van, annak igen... tanácsokat osztogatni, okosnak lenni a másik életében, megmondani, hogy ezt meg azt kellene tenni, így meg úgy, a legkönnyebb. Talán igazak is a tanácsok és természetesnek is kellene lenni, hogy valaki így viselkedjen...

De annak, akit már gyerekként eltiportak, megaláztak, bántalmaztak, aki nulláról építi újra az életét, az önbecsülését (nem is nulláról, a pokolból), annak ezek nem természetes dolgok. Annak, akibe már születése óta beleverték, hogy egy senki, akinek szó szerint semmihez nincs joga, annak kibaszott nehéz elhinni, hogy de igen, neki is van létjogosultsága élni ezen a kibaszott bolygón, sőt, mi több, joga van a boldogsághoz is és joga van nemet mondani arra, ami neki rossz.

Ez kibaszott nehéz és kemény munka. Én speckó több, mint 40 éve dolgozok magamon, aktívan és még mindig sehol nem tartok... na jó, ez nem igaz, haladok...
 

Ezért kerülnek emberek pszichiátriára, ezért lesznek alkoholisták, kábítószerfüggők, prostituáltak, bántalmazott feleségek vagy éppen bántalmazók... Ezért gyilkolnak. Cicát, kutyát, apát, anyát, bárkit, hogy kiadják a feszültséget... nem mindenki erős, nincs mindenkiben harci vér, dac, erő, csakazértis  ahhoz, hogy felálljon arról a kibaszott padlóról és változtasson az életén és kiüsse azt, aki meg akarja ölni. Akár lelkileg, akár fizikailag.

A bíróságon végzett munkám alatt is tanúja voltam annak, többször is, amikor a gyilkos valójában áldozat volt, aki így vetett véget a szenvedéseinek. És mégis őt ítélték el, mert megölt egy férget, egy patkányt, egy férjet, egy anyát, egy apát... valakit, aki agresszív volt, alkoholista volt.. bántalmazó volt... mert megölt valakit, aki évek óta terrorban tartotta...
mert lelkileg bántalmazni nem bűn, de ezért cserébe megölni valakit, az.
És igen, tanúja voltam annak is, amikor bántalmazó ölt meg, ártatlant.

Szerencsés az, aki szerető családban, egészséges értékrenddel, megfelelő önbecsüléssel nőtt fel. Neki nem kell minden nap a túlélésért küzdenie.
Nekem kell.
Nem panasz.

Csak ne ítélj. Nem tudhatod, a másiknak milyen démonokkal kell küzdenie az életben maradásért.    

Ars Poetica:

Nem aludtam jól.

Meghoztam néhány döntést.

Energetikailag kihűltem.

Szó szerint is kihűltem.

20 fok van.

Vacogok.

Főleg a szívem környékén érzem. 

Nagyon kimerült vagyok.

Lelkileg.

Voltam körmösnél reggel. Háromszor kente újra, mert nem száradt, hanem ráfagyott a körmömre a lakk. Tudom, hogy hihetetlen, de igaz, ha nem velem történne, én sem hinném... Én viszont már megszoktam a "szokatlan jelenségeket". Ha feszült vagyok, akkor energetikai problémák vannak a közelemben...

Andi is szuperérzékeny, úgyhogy nem akadt ki. Ezért  - is - szeretem.

Tisztára mint a Frozen... úgy is érzem magam. Mint egy Jégkirálynő...

Hívjatok csak Elzának.

A körmöm azóta kiolvadt és most már egészen szép.

Azt hiszem, visszabújok az ágyba és bekapcsolom a fűtést... bár az csak a fizikai testemet melegíti át, a lelkemet nem...

Nagyanyám nálam is próbálkozott, konkrétan a munkahelyi vonalas telefonon hívott. Ami bár át van irányítva a mobilomra, de bárki felvehette volna...

Átadtam M-nek az ügyet.  Nagyanyám egy darabig próbált keménykedni vele, mondván "nincs veszteni valója", meg előadta magát pénzügyileg is, ja, meg drámaszakkör is volt, de gyorsan rájött, hogy M. nem az a fajta és nem tudja se maga mellé állítani, sem ellenem fordítani...

úgy festett, hogy megértette M-et, de aztán anyám is felhívott... persze őt is M. hívta vissza, és azonnal jött a lelki terror.. hogy nagyanyámhoz majdnem mentőt kellett hívni, meg hogy ő nem fél és azért hívott, hogy M. visszahívja... ő is megpróbálta M-et befenyíteni, illetve a saját oldalára állítani, amihez azért elég nagy vakmerőség kell...
.. és a legszebb, hogy a végén közölte, hogy nem gondolta volna, hogy M. kiáll mellettem és megvéd...és tudjátok ez, ami igazán szíven ütött. Hogy azt gondolták, hogy mellettem úgysem fog soha, senki kiállni... hogy természetesnek vették, hogy ha beszélnek M-mel, ő majd az ő pártjukat fogja ellenem... és, hogy idők végezetéig terrorizálhatnak... hogy ezt büntetlenül megtehetik a "család" nevében..

..........................

Ilyen ez a családon belüli erőszak.. azt gondolná az ember, hogy ha felnő és önálló életbe kezd, szabadul.. aztán a rossz minták miatt jön a bántalmazó férj.. újabb újrakezdés...

A családon belüli erőszak nem csak fizikai bántalmazásból állhat, hanem ahogy az említett példa mutatja, lelki terrorból is... amit az én "családom" profi módon művel...

A családon belüli erőszakból szabadulni komoly harc. Ezt a harcot leginkább egyedül kell megvívni, mert sokan a látszatnak hisznek, a bántalmazónak, aki zseniálisan manipulál bárkit, aki képes elhitetni, hogy ő a tökéletes nagyi és szerető anya, aki mindent megtesz, de a gyerek, az a hálátlan... 

Újra kell építeni egy életet, önbecsülést, önbizalmat.. megküzdeni az előítéletekkel, amik akkor érnek, amikor azt mondod, megszakítottad a kapcsolatot a szüleiddel... mert az ember nem hagyja el a szüleit, mert azok a szülei...

kilépni a rossz beidegződésekből, túllépni önmagunkon, határainkon, korlátainkon...  hinni, bízni abban, hogy nem bánt mindenki... és találni embereket, akik támogatnak... és találni valakit, aki hathatósan meg tud védeni, amikor a te eszközeid már kevésnek bizonyulnak...

Van, hogy a családon belüli erőszakból csak így lehet szabadulni. Segítséggel. Nem, nem a törvény segítségével, mert ma magyarországon nincs védelem a bántalmazottak részére. A fizikai bántalmazás ellen sem nyújt segítséget a törvény, de a lelki megnyomorítás ellen sem...

Maximum szerencse lehet találni valakit, aki nekünk hisz, nem a bántalmazónak... és még nagyobb szerencse, ha hathatósan is kiáll értünk... mert hát bizonyos emberek csak a nyers erőből értenek.

Hősapa is azóta hagy békén, mióta M. elbeszélgetett vele.. és még csak nem is bántotta, csak tisztázta a felállást, mint most is...

Volt ma egy szó szerint pokoli fél órám, amikor nem tudtam M-et utolérni, konkrétan fizikailag is rosszul lettem, de most már minden rendben van. Szerintem soha többé nem halkítja le a telefont. :)

Csak rohadtul sajnálom magam, hogy nekem ilyen "család" jutott és nem tudom, mivel érdemeltem ki...  de hálás is vagyok, mert testőrt is kaptam... szóval, amilyen szerencsétlen vagyok, annyira szerencsés is... 

Na ezért képzem magam folyamatosan,  mentálisan és fizikailag is... erősebbnek kell lenni minden bántalmazónál... de azért jó egy M. a háznál...

Tegnap nehezen és nyűgösen ébredtem. Egyszer csak egy csoki landolt mellettem. M. állt a hálószoba ajtajában és csokival dobált. Mert azt olvasta a neten, ha a nőnek rossz kedve van, messziről csokival kell dobálni.

Dave szerint pedig a macskának két dologra van szüksége. Gyengédségre és ételre. Ugyanúgy, mint a nőknek.

A hétvégén lejött M. fia, mi pedig megőszültünk, idegösszeomlást kaptunk és magamhoz öleltem egy üveg Becherovkát is. Kibírtam sok kihívást és ez a gyerek csinál belőlem alkeszt. :D

Az az új szokása, hogy matrica. Szorosan M. mögé áll (közvetlen mögé, még a válluk is összeér) és szó szerint vegyétek, mindenhova megy M-mel. De tényleg mindenhova, és egy pillanatra nem veszi le róla a szemét... Kettesben két mondatot nem tudunk váltani, mert ott is ott van, ha pedig megpróbáltunk egy percre "meglépni", mondjuk, elmentünk a birtok végére, ahogy észbekapott, hogy eltűntünk, már jött is utánunk és tapadt M. hátára... sőt, tegnap, a vihar alatt bementem a hálóba és eldőltem az ágyon..  jött M. is... és megjelent a fia, az ajtófélfának támaszkodott, miközben minket nézett és nyomkodta a telefonját, majd bejött és leült a könyvolvasós fotelomba - ami szemben van az ággyal.. telefont nyomkodott, közben le nem vette rólunk a szemét. Remek érzés feküdni a hitvesi ágyban, miközben a 16 éves le nem veszi rólad a szemét... kérdeztem, hogy nem akar-e befeküdni közénk az ágyba és elgondolkodott (!!!) rajta, mondta, hogy köszi most nem.. és nézett tovább... Na itt gurult el a gyógyszerünk M-mel.

Bár javában dúlt a vihar, fogta a gyereke kezét és kivitte az állomásra, az sem érdekelte, hogy kimaradt a vonat a viharban és várniuk kellett egy órát... :)

Értjük mi, hogy 90 iq, meg retardált, de azért a lóf.nak is van vége.

Öcsémmel beszéltem, véget ért a móka, mert megtelt a hangpostája a kétpercenként érkező üzenetektől.

Meséltem M-nek az ügyet, azt mondta, hogy ha ezt velem csinálná, meglátogatná, de azt nem tenné zsebre... M. meg távolról sem úrinő.

Dave három hónap után meglátogatta az apjáékat, akik drámaszakkörös leckét előadták, azaz zokogtak, mert azt hitték, nem megy többet oda. Ahhoz képest a gyerek ma egyedül ment be a koleszba a cuccaiért, mert az apja és a nevelőanyja sem ért rá, hogy kocsival segítsen neki - mindkettejüknek van kocsija - és pedig meg volt beszélve, hogy segítenek....

Ma leutazik a barátjával Szegedre, és szerdán jön haza ismét.

Már megpendítettem neki a jogi utat, gondolkodik rajta. Nem akar balhét, ami érthető, de elmagyaráztam neki, hogy nem balhézni akarok, csak, hogy eljárhassak az érdekében. Még gondolkodik rajta, én meg az ő beleegyezése nélkül nem fogok intézkedni.

Hősapa volt ügyvédnél, de nem miattam, hanem a testvére miatt, de végül úgy döntött, nem jelenti fel, "mert akkor még a munkahelyéről is kirúgják". Szerintem a jóindulat csak azért van, mert az ügyvéd felvilágosította, hogy úgy bizony a családi szennyes napvilágra kerül, azt meg nem vállalják be.

Orsika továbbra is engem boldogít...

....

a végére pedig a jó hír:

Barátnőmtől meghívást kaptunk Balcsira, ha sikerül összehozni, akkor június utolsó hetében leugrunk hozzá pár napra.

Nem térek magamhoz.

A múltkor itt egy csajnak adtam pillangóvirágot, de csak úgy, nem kértem semmit cserébe, mégis hozott egy rakás sárgadinnyét és grapefruitot. Két hétig azt ettem, pont ma ettem meg az utolsókat.

Erre ma hirtelen megáll a ház előtt egy autó, és a csaj jött ismét, a férjével.. két rekeszt rakott le, tele van őszibarackkal, grapefruittal, kaliforniai paprikával, paprikával.. aztán visszaült a kocsiba és mentek is tovább... csak néztem ki a fejemből és éppen csak, hogy megköszönni tudtam...

Nem kért semmit cserébe, nem fogadott el semmit cserébe. Adta, örömmel, szívből.. csak úgy... mert a múltkor önzetlenül kapott tőlem egy adag pillangóvirág palántát..

Nem csak zöldséget és gyümölcsöt hozott ő ma nekem, ugye értitek?

Tegnap annyira felzaklatódtam, hogy rosszul lettem. Éreztem, hogy a pulzusom ismét egészségtelenül magas.

Szerencsére sikerült olyan eszközöket alkalmaznom, amitől lenyugodtam. Koncentráltam a munkámra, a kedves kollégáimra. Hazafele pedig tik-tokot néztem. Mostanában mindig tik-tokot nézek. A facebook unalmas és túl sok olyan téma van, ami nem érdekel, felzaklat, gyűlöletkeltő. Még a kertes csoportokban is képesek egymásnak esni az emberek, az nem az én lelkemnek való. Az instagramnak is elmúlt a varázsa.. de a tik-tok... jelenleg az a menő és megértem, hogy miért... pár másodperces, vidám kis videók, nem csoda, hogy a tinik ott lógnak a valóság elől.. engem is beszippant. Szórakoztató és a nevetés jelentősen oldja a stresszt. Illetve motiválódok a krav magás és hasonló önvédelmi videókon, nagyon sokat lehet belőlük tanulni.

A feszkót az is növeli bennem, hogy Dave ma megy az apjához. No nem ez a feszültségkeltő, hanem, amit az apja csinál. Tegnap lent volt Kisújszálláson, ügyvédnél. Naná, megint görcs van a gyomromban, hogy mi a büdös francot akar, pedig tudom, ő már semmit nem akarhat, maximum lemondani a fiáról. No de nem is ez a feszkó, hanem, hogy Dave mondta neki, hogy ugorjon már be érte, mire a válasz az volt, hogy "nem tudok, az nagyon nagy kitérő"... miközben mindenki tudja, hogy nem kitérő, hiszen itt megy el, a négyesen... illetve, mivel faluban laknak, ki kell menni Dave elé Vácra, mert a napi két buszt nehéz belőni, mire közölte az apja, hogy vagy kilencre leér, vagy nem megy ki elé, mert ő nem ér rá, fáradt, ügyvédnél volt stb... egészen elképesztő, komolyan mondom. Ha a gyerek három hónapja nem jött volna haza, akár ölben is hazahoznám, ha azt kérné, leszarnám a fáradtságot.

Persze a gyerek, amikor letette a telefont, elsírta magát, hogy gyűlöli az apját és nem is akar odamenni és nem is tudja, miért megy oda... a szívem szakad meg, komolyan...hányszor tud még belerúgni ebbe a gyerekbe??? Megmondtam neki, hogy van választási lehetősége. Mindig van választási lehetősége.

Az idegi feszültség arra jó viszont, hogy tegnap és ma reggel is, már öt órakor jógáztam. Egy menedékké vált számomra, miközben a gyakorlatokat csinálom, helyreáll a pulzusom. Inkább izmos legyek, mint sztrókos, nem igaz? Jógázok reggel, este, amikor itthon vagyok, napközben is. Illetve gyakorlom a krav magát is. Mivel a fizikai állapotom miatt kellett feladni az edzést, így nyilván a fizikai állapotomat kell helyrehozni, hogy edzeni tudjak. A gerincem sokkal jobban van, nem fáj a csípőm és a térdem sem. A sarkammal nem tudok mit kezdeni, de bízom abban, hogy ha tovább edzek, az is megerősödik. Az állóképességem eléggé kontrasztos, mert jó, de fizikailag mégis gyenge... de azért érzem, hogy napról napra jobb.

Érdekes, hogy mennyire kontrasztos az egész életem. Amit én hoztam létre, saját akaratból, erőből, minden nagyon erős és stabil, pozitív és építő. De minden, amit magammal hoztam, család például, nagyon romboló.

Sokkoló, hogy mennyire végig tudja kísérni az életet a bántalmazás például.. abban nőttem fel, abban éltem a házasságban és még most sem tudok kiszabadulni az energiájából. Pedig ha valaki, hát én tényleg mindent megteszek.. terápiákra járok, önismeretet építek, kiolvastam már mindent a témában.. és mégis mindig, amikor azt érzem, hogy most jobb, jön valami, ami felforgat mindent. Megteszek mindent, ami tőlem telik, de van, ami nem rajtam múlik és ezt nem viselem jól. Persze ez csak arra motivál, hogy még erősebben harcoljak magamért. Sokszor térdelek le, de mindig felállok... Nem vagyok egy vesztes típus. 

Cselekvő ember vagyok, de ha valamit gyűlölök, az a tehetetlenség. Amikor nem tudom, hogy mit kellene tennem még, hogy megváltozzon az, ami van. Védekező mechanizmusként próbálok visszavonulni a kis váramba, erős falakat húzni és tényleg csak azokat beengedni, akik jót adnak hozzá az életemhez... működik is, de az, hogy az életem másik része, a "vérszerintiek" ilyen módon pokollá teszik az életet.. pokoli viszont végignézni, hogy a fiamnak a nagyszülei és az apja által hasonló sors jut... ám valamiben mégis más az ő élete, mint az enyém. Mellettem senki nem volt soha, de mellette van valaki, én, az édesanyja. Szóval már csak ezért sem kaphatok sztrókot.

Nem tudom, mi végre vagyunk itt, a Földön. Az emberi faj nagy része gonosz, rosszindulatú, önző, másoknak ártó lény. Nem ösztőnből, örömből öl és uralkodni akar mindenen és mindenkin. Ebben a világban a jó a gyenge, akit eltipornak... sok jó embert ismerek, akinek ez a földi pokol jutott...

Nem hiszek abban, hogy halálunk után a Pokolra jutunk... én abban hiszek, hogy ez, ahol élünk, ez már maga a Pokol...

A körmösöm ugyanolyan szuperérzékeny, mint én. Ő mondta, nem szeret élni. Nem, nem akar öngyilkos lenni, meg semmi ilyesmi, ha már itt van, végigcsinálja. De nem bírja ő sem ezt a világi gonoszságot, ami van... én is így vagyok vele. Ha itt vagyok, csinálom. Kihozom belőle a legjobbat, amit tudok...

De az élet az egy szar.