Időnként kidobja a facse az ismerőseim által kedvelt bejegyzéseket.. bizony, a srácokét is.. így figyeltem fel egy magyar kislányra, irtó nagy műcicikkel.. mivel még igen tojáshéjasnak tűnt, rákattintottam az oldalára, ami szerint bizony már 20 éves... szóval, szilikondudák, agyontetoválva a bőre, és a megosztásai csak a luxusról szólnak... hát nem is tudom... én nem lennék büszke a lányomra, ha így élne 20 évesen... és nem, nem a sárga irigység szól belőlem... azon agyalnék, hogy mit rontottam el, hogy a gyerekem így akarja kivívni a figyelmet magának... persze, lehet, hogy nem, hiszen általában az ilyen szülők nem látják a hátteret, túlságosan el vannak foglalva magukkal, a gyereknevelés az anyagi források biztosításával kezdődik és ér véget... 

Ennek a lánynak nagyon szép az arca, a szemei, a haja, és a teste is formás, még női szemmel is... korábbi képei között ott vannak az eredeti didkók is, és semmi baj nincs velük, azt leszámítva, hogy néhány képen már-már a homlokáig nyomatja fel őket a melltartóval, hogy feltűnőbbek legyenek, de eredetileg teljesen rendben van a csaj... szóval egyszerűen nem illenek hozzá az ekkora, látványos szilikonlabdák, amik ugyan vonzzák a tekintetet, de feltűnően természetellenesek... a tetoválásokat szeretem, nekem is van és lesz is, de azt gondolom, hogy 20 évesen még korai az ilyen mértékű agyontetoválás... a pénzt sem sajnálom tőle, de az, hogy minden nap méregdrága cuccokat posztol ki, hogy ezt meg azt vette, itt meg ott nyaral, valahogy visszatetsző... Ok rendben fiatal és bohó... de vajon hol vannak a szülei? Büszkék rá? Vagy ahogy írtam, a pénzzel kompenzálják a szeretetüket és ő pedig így próbálja a valós értékek helyének zajos ürességét teletömni a lelkében...? 

Húsz évesen ez az életstílus motiválja, mi lesz később? Ha már most sincs megelégedve a testével, mi lesz később...? 

Oh, és mennyi ilyen van... és az ilyen lányok miatt érzik a mai lányok értéktelennek magukat... hiszen a fiatal lányok önbecsülése sincs maximumra tekerve, és hát mit látni mindenhol? Műlányok, műnők, sekélyes műéletek... pedig hát, valójában egyértelmű, hogy a művilágban élők önértékelésével van igazán gond... 

Volt idő, amikor rettenetesen fel tudtam magamat húzni azon, ha lebutáztak, lehülyéztek... sőt, azt is megkaptam, hogy irigy vagyok... milyen alapon mer rám bárki ilyet mondani, én ugyan nem vagyok se buta, se hülye... irigy meg aztán végképp nem, aki ismer, az tudja... erre még rájött a plusz, miszerint ő bezzeg okos és egészséges önbizalommal rendelkezik...

Aztán leesett az ejtőernyős kis tantusz... közhely, de lehúzni tényleg csak az akar, aki alattad van... aki rendben van magával, az felemel, az értéket látja benned és azt akarja kihozni belőled is, azt erősíti...

  

Az irigység, a féltékenység az, ami ezt hozza ki az emberekből, rám és általuk sikeresnek tartott emberekre vetítik a saját nyomorult lelki világukat, ahelyett, hogy tennének magukért... valójában ők azok, akik - nem buták - csak még sokat kell tanulniuk, ők az irigyek és a féltékenyek... és valójában ők azok, akik nulla önbecsüléssel rendelkeznek... 

Igen, volt idő, amikor sokat sírtam a bántások miatt.. de ma már tudom, a bennem lévő bizonytalanságra mutattak rá, arra, hogy én sem hittem maradéktalanul önmagamban... bántani csak ott tudnak, ahol gyenge vagyok... 

Ma is kapok vádat eleget, de ma már nincsenek rám hatással, ma már nem bántanak... ha valaki butának, irigynek akar látni, hát lásson annak... míg ő negatív energiái táplálásával van elfoglalva, én vígan élem és építem az életem és mosolyogva, tálcán kínálom elé az irigységét tápláló étket: a sikereimet. 

Mára már megtanultam: az irigység és a féltékenység az egyik legnagyobb energiával rendelkező elismerés :)

Én... bármikor képes vagyok harcba menni egy - utólag tekintve - eleve vesztes csatába is, méghozzá azért, mert számomra az az opció, hogy veszíthetek, nem létezik. Ezért én már kaptam hideget-meleget, de valahogy mindig az jött le a kritikákból, hogy a francba is, ez a tulajdonság irritáló, de csak akkor, ha a kritikusok nem rendelkeznek vele. 

Mert, ha kudarcot is vallok, mit jelent? Csakis győzelmet. Igen, ez is győzelem. Mert elköteleztem magam egy cél érdekében és mindent meg is tettem érte. Mert nem hagytam magam lebeszélni, befolyásolni. Hiába a dolgok - akkor és ott - nem úgy történtek, ahogy én azt elterveztem, de úgy vagyok vele, hogy rendben, ez most így alakult, ebből most tanulok, és legközelebb sikerülni fog. Mert megcáfolhatatlanul úgy fogom fel, hogy mindig minden úgy történik, ahogy nekem jó, még ha korlátolt emberi agyammal ennek okát jelen pillanatban nem tudom felfogni. 

Számomra a tapasztalat is nyereség, egy jó iskola, ami az életem egyik hajtóenergiája... 

Edison az egyik példaképem... a történet szerint több, mint 900 villanykörtét készített, ami nem működött, nyilván azt hitték róla is, hogy bolond, és hogy ez egy "eleve vesztes csata"... ám mi történt? Ő tovább próbálkozott, hiszen azt vallotta, hogy egyszerűen csak egy újabb módját fedezte fel annak, hogy hogyan nem szabad villanykörtét készíteni. Egyszer csak tádám... előállított egy világító villanykörtét. 

Én az ilyen elmékre hallgatok, nem azokra, akik anélkül, hogy bármit tennének, elkönyvelik a lehetetlent. 

Nincsen eleve vesztes csata. Csak korlátolt emberi gondolkodás. 

Mióta elváltam, az életem egy igazi hullámvasút. Átjárt a kacat életérzés, és ennek megfelelően is viselkedtem. Életem minden területén mélyrepülésbe kezdtem. Persze érezvén, hogy ez nem jó, ezzel párhuzamosan erőteljesen gyúrtam az értékes kacat érzésre, ami a rengeteg ezzel kapcsolatos munkának köszönhetően időnként azért meg is jelent az életemben.
Tavaly is volt egy időszak, amikor nagyon keményen elkezdtem dolgozni önmagamon, életem jobbításán, ennek következtében csodálatos dolgok történtek velem. Egyszer kaptam egy levelet az egyik szolgáltatótól, amelyben arról értesítettek, hogy túlfizetésem van és én kapok pénzt. Addigra annyira beleéltem magam a kacat-létbe, a totális anyagi csődbe, annyira vártam a megszokott "fizetési felszólítás"-t, hogy azt az információt, miszerint "túlfizetés", nem tudtam feldolgozni. Konkrétan annyira mást vártam, hogy azt is láttam, amit vártam és csak sokadik olvasatra esett le a tantusz, hogy más van odaírva. Ott ültem a papír felett és azon gondolkodtam, hogy tessék, itt a jó hír, amiért annyit dolgoztam, amire annyit vártam és nem hiszem el. Vajon miért vagyok képtelen elhinni, hogy jó is történhet velem? Ez egy kijózanító pofon volt. Akkor jöttem rá, hogy milyen erőteljesen szabotálom a saját életemet. Hogy már csak és kizárólag a legrosszabbat várom és eszembe sem jut, hogy máshogy is történhet. Mindezt úgy, hogy a negativitás nem jellemző rám, sőt, örökösen csak azt hallom mindenkitől, hogy én mennyire erőt adóan pozitív vagyok....

Mondhatom úgy is, erőteljesen nyomtam a gázt, hogy haladjak előre, de ugyanilyen erőteljesen nyomtam a féket is - ennek következtében az energia fogyasztásom megnőtt, a motorom örökösen lefulladt. Én meg nem értettem, hogy miért.

Nem vagyok egy feladós-fajta, amit a fejembe veszek, megvalósítom, ha az egyik módszerrel nem sikerül, akkor a másikkal, vagy harmadikkal. Örökösen keresem magamban a változtatni valót, az elromlott részeket javítgatom, és most is ezt teszem. Ha sikerült bebeszélnem magamnak a kacat-feelinget, akkor képes vagyok arra is, hogy átírjam ezt a programot. Sok mindenről írnak ezek az önfejlesztő könyvek, ami nagyon hasznos, és valóban segítenek is, közelebb visznek a célomhoz, hiszen tapasztalom a pozitív eredményeket is, de valahogy eddig minden kevés volt az igazi haladáshoz, a probléma gyökerét nem sikerült kiirtani... mindig kell egy új löket, egy új információ, ami az én agyammal is feldolgozható, érthető és logikus és ezáltal előre visz.

Sajnos nem vagyok annyira okos, hogy perfektül értsem a fizika vagy a matematika törvényeit, de talán nem is annyira fontos, hogy mindig, mindent értsek - számomra a lényeg az, hogy ezekre a törvényekre bizonyítékok is vannak. Az is bizonyított, hogy minden, ami létezik, energia. Ezekkel a törvényekkel még az én lelkem mélyén elhelyezkedő sebek sem vitatkozhatnak, tök mindegy, hogy milyen mélyek. Einsteint idézve a "Világegyetem káosz, mégis racionális törvények uralják".

Jelenleg Pam Grout E2 (Energia a négyzeten) című könyvében írtakat gyakorolom, ami pont erre a racionalitásra épül. Több feladat van, amit én már ismerek és használok, és valóban működik. Erre alapozva, logikus és racionális alapon írom át az életemet, a rossz szokásaimat, elromlott hitrendszeremet és akkor is kikerülök ebből a negatív örvényből, ha piros hó hullik az égből.

Egy olyan erős akarattal rendelkező embernek, mint amilyen én is vagyok, az Élet nem tud nagyobb leckét adni, mint az elfogadás megtanulása. Hogy vannak dolgok, amiken, ha megfeszülök sem tudok változtatni, akármennyire is szeretnék.
Mint például az emberek viselkedése. Amikor érzelmileg nem kötődök a másikhoz, akkor nincs hatalma felettem, de minél erősebb a kötődés, annál nehezebb, hogy a másik viselkedése ne befolyásoljon valamilyen szinten. Ha ez pozitív irányba visz, akkor minden rendben van, de amikor lehúzó, sok fájdalmas percet okoz.

Minél erősebb az érzelmi szál, az egónak annál nagyobb hatalma van - előbújik, szót kér és elvárásokat támaszt - ami konfliktusokhoz, játszmákhoz vezethet és sérüléseket okoz. 

Ezt kezelni nehéz, de észben kell tartani, hogy a viselkedés a legtöbb esetben nem a tudatos gondolkodás következménye. Senki nem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más az erkölcsi normája, mások a tapasztalatai, emlékei... 

Ha a velem szembeni viselkedése az illetőnek nekem nem tetszik, ha tiszteletlennek tartom, vagy bántónak, ezen akkor sem tudok változtatni - ezt csak elfogadni lehet. 

De a jó hír az, hogy mindig én döntök arról, hogy kivel milyen kapcsolatban vagyok, hogy mit tűrök el, mit engedek meg a másiknak. Jogomban áll, sőt kötelességem - a saját érdekemben - kilépni egy nekem nem tetsző szituációból, vagy kapcsolatból akkor is, ha érzelmileg kötődök a másikhoz. 

Az Élet keményen leadja minden nap a leckét. Tanít az elfogadásra, de leginkább arra, hogy megbecsüljem és tiszteljem saját magam. Önmagam szeretete pedig azt is jelenti, hogy mások - általam helytelennek tartott viselkedése - ne rombolja az önbecsülésemet és ne okozzon nehéz perceket soha, semmilyen körülmények között.

Az ego óriási erővel és hatalommal rendelkezik, de mindig van lehetőségem arra, hogy erejét vegyem - a döntés csak az enyém. 

Van, amikor halmozódnak a dolgok, már izzik a levegő, de még bírjuk... és akkor jön valami... valami, ami pont elég ahhoz, hogy belobbanjon a láng és az ember azt mondja: ennyit bírtam, és többet nem. Nem tudok, és nem is akarok. És nem is fogok. 

A türelmes ember türelmével nem jó játszani, ám a türelemmel mégis olyan sokan visszaélnek... úgy gondolják, a türelmes ember birka... aztán amikor fellázad és mindent borít, meglepődnek...  nem értik a hisztit, a lázadást... hiszen eddig mindent eltűrt, lenyelt... áh, lázad kicsit, gondolják, majd abba hagyja és minden megy tovább a maga medrében... ám, amikor a türelmes ember eljut oda, hogy borít, utána már semmi sem lesz ugyanaz... vagy megtörik végleg, vagy azt mondja türelmes vagyok de hülye nem, úgyhogy tipli barátom!

Mostanában több esetben fordult elő, hogy viccnek gondoltam valamit, ami nem az volt. Gondolok itt tegnap az internetadóra, és ma reggel, kávé közben ebbe a cikkbe botlottam:

Bevallom, többször kellett elolvasnom a cikket, és még mindig csak lesek mint hal a tepsiben. Nem tartom magam se prűdnek, se erkölcs-csősznek, de nekem ez már sok. 

Nem a szexszel van problémám. Egy párkapcsolatban természetes dolog (jó esetben), és az, hogy két ember mit él át együtt a szexualitás révén, szerintem maximálisan a privát szférához tartozik, nem hiszem, hogy ezt is a nyilvánosság elé kellene tárni.

Számomra a szex szeretkezés a párommal, kapcsolatunk teljességét jelenti. Alkalmi kapcsolataim nem voltak, és nem is lesznek, és bár kaptam ajánlatot a "barátság extrákkal" című játékra is, de számomra nem pálya a "tökre szeretlek, megdugnálak, de azért kelleni nem kellesz" című móka. Pláne nem pálya részt venni egy rendezvényen... (nekem már az Erotika kiállítás is sok, mármint az ott lévő "műsorok"...).

Arra már rájöttem, hogy az őseim által telepített 1.1-es erkölcs program elavult, de én szeretem és nálam kiválóan működik, büszke vagyok rá, és ha van program, amit nem fogok frissíteni, változtatni életem során, ez lesz az. 

És ma hirtelen nagyon öregnek érzem magam az elveimmel, erkölcsömmel, felfogásommal... 

A probléma gyökere nálam abból ered, hogy túl sok mindennel foglalkozom egyszerre, és ez a túlzsúfoltság az agyamban is benne van, és amikor túlpörgök, még éjjel sem tudok leereszteni. Még álmomban is cikáznak a gondolataim, ezért nem tudom magam kipihenni... ezért fáradok el gyorsan. Most is ezért vagyok ennyire kimerült. 

A mindfulness lényege az, hogy éld meg a pillanatot. Bővebben: legyél itt és most (tudatos jelenlét). Ez szép és jó, csak nehezen kivitelezhető. Ebből ered minden stressz és az ahhoz kapcsolódó betegségek.

Ugyan képes vagyok élvezni a jelen pillanatot, de - és ez a szélsőségesség a személyiségemhez tartozik - ugyanígy képes vagyok túlpörögni is, ami nagyon megterhelő az idegrendszerem számára. 

A legjobb példa. Mit csinálok most? 

Dolgozok, eszek, e-mailt olvasok, cikkeket olvasok a neten, és blog bejegyzést írok, sőt ha valaki rám ír chaten, arra is válaszolok. Ja, és persze a gondolatok cikáznak a fejemben száz témakörrel kapcsolatban... rengeteg gondolkodnivalóm van... Csoda-e, hogy időnként túlterhelődik a rendszerem? 

Tehát, meg kell tanulnom tudatosan viselkedni e tekintetben is, hogy ilyenkor le tudjam magam állítani. A módszer tanulható (természetesen), nagyon egyszerű technikák vannak, amivel fékezni lehet az agyat (pl. a légzésre való koncentrálás) most ezzel kapcsolatban kutatom az információkat a neten. 

Jelenleg ez a két cikk tetszik a legjobban, hiszen konkrét technikákat is ír: