Amikor megláttam ezt a képet és végignéztem a történetet... elsírtam magam... megosztottam anyukámnak is, amikor telefonon beszéltünk, mondta, hogy végignézte egyesével és nagyon megható volt... közben hallottam, hogy a könnyeit nyeli... 

A mi kapcsolatunk sem volt felhőtlen... de felnőttem, és megértettem, hogy bármit is tettek, sosem azért tették, mert bántani akarnak a szüleim... ők akkor és úgy gondolták a legjobbnak a gyereknevelést... adták magukból a legjobbat, amit adni tudtak... hogy az mégsem volt jó, sőt... nem az ő hibájuk... előttük sem volt követendő szülői példa.... 

Nehezen, de megértettem őket... és megbocsátottam mindent... közösen, okosan újjáépítettük a kapcsolatunkat. Időnként vannak döccenők, de felül tudtunk emelkedni a múlton, mindent őszintén megbeszéltünk, megbeszélünk... megértettem őket és ők megértettek engem... szeretem a szüleimet és mindig hálát adok, mert még velem vannak... és kívánom, még sokáig maradjanak...

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy a szüleiket hibáztatják a tönkretett életükért... pedig ez balgaság... a szülők csak a legritkább esetben akarnak rosszat a gyereküknek... minden szülő előtt az a cél lebeg, hogy a gyereke boldog legyen... csak éppen a magával hozott szülői- és viselkedésminták, a körülmények... sokszor közbe avatkoznak. Az életünket nem mások teszik tönkre, hanem csak saját magunk... kapunk sérüléseket, amelyeknek hegei életünk végéig kísérnek, de csak rajtunk múlik, hogy ezeket a fájdalmakat motiváló erőként használjuk-e, vagy hagyjuk, hogy leromboljanak... 

Anya vagyok én is, és a legfőbb célom, hogy a gyerekem boldog legyen... de nem mindig minden úgy alakul, ahogy én elterveztem... sok minden nem úgy alakult, ahogy én terveztem... és ezért örökösen azon gondolkodok, hogy csinálhatnám jobban... mindent megteszek azért, hogy ő ne érezze azt, hogy az anyja bármivel is tönkretette az életét... de... örökké elégedetlen vagyok magammal... de hát ez ezzel jár... egy anya sosem érzi magát elég jó anyának... és mégis, minden anya, az utolsó lélegzetéig és még azon is túl, a gyermekéért él... 

Eljutott hozzám is az "édeni erőszak" híre... mivel nem alkotok véleményt úgy, hogy nem ismerném meg a körülményeket amennyire csak lehet, hiszen az esetek többségét felfújják, ezért megnéztem az ominózus videót, amit közzétettek az eset után néhány nappal... 

megdöbbentő... 

Nem érdekel a műsor tartalma, jellege, vagy hogy melyik szereplőnek mekkora az intelligenciája, hogy ki-miért ment oda... sőt, az sem, hogy ez egy esetlegesen előre megrendezett jelenet.... egy dolognak van jelentősége: a lány NEM-et mondott. 

Bárhogy viselkedhet egy nő, ha jön a pillanat és ő azt mondja, hogy nem, az NEM. Az embert pedig az különbözteti meg egy állattól, hogy - jó esetben - nem ösztönlény és képes uralkodni az érzelmein. 

Ha nem megrendezett jelenet, akkor felháborító, hogy nem léptek közbe, ha pedig megrendezett, ha egy reklámfogás, az is döbbenet, hogy ilyen megtörténhet és tényleg addig süllyedtek, hogy egy ilyennel növelik a nézettséget.... 

Nálam így is, úgy is kiveri a biztosítékot... 

Továbbra sem hozta meg a tévézési kedvem... maradok a saját kis világomban, az utazási, a természet- és tudományos, valamint a mesecsatornáknál... 

Én... bármikor képes vagyok harcba menni egy - utólag tekintve - eleve vesztes csatába is, méghozzá azért, mert számomra az az opció, hogy veszíthetek, nem létezik. Ezért én már kaptam hideget-meleget, de valahogy mindig az jött le a kritikákból, hogy a francba is, ez a tulajdonság irritáló, de csak akkor, ha a kritikusok nem rendelkeznek vele. 

Mert, ha kudarcot is vallok, mit jelent? Csakis győzelmet. Igen, ez is győzelem. Mert elköteleztem magam egy cél érdekében és mindent meg is tettem érte. Mert nem hagytam magam lebeszélni, befolyásolni. Hiába a dolgok - akkor és ott - nem úgy történtek, ahogy én azt elterveztem, de úgy vagyok vele, hogy rendben, ez most így alakult, ebből most tanulok, és legközelebb sikerülni fog. Mert megcáfolhatatlanul úgy fogom fel, hogy mindig minden úgy történik, ahogy nekem jó, még ha korlátolt emberi agyammal ennek okát jelen pillanatban nem tudom felfogni. 

Számomra a tapasztalat is nyereség, egy jó iskola, ami az életem egyik hajtóenergiája... 

Edison az egyik példaképem... a történet szerint több, mint 900 villanykörtét készített, ami nem működött, nyilván azt hitték róla is, hogy bolond, és hogy ez egy "eleve vesztes csata"... ám mi történt? Ő tovább próbálkozott, hiszen azt vallotta, hogy egyszerűen csak egy újabb módját fedezte fel annak, hogy hogyan nem szabad villanykörtét készíteni. Egyszer csak tádám... előállított egy világító villanykörtét. 

Én az ilyen elmékre hallgatok, nem azokra, akik anélkül, hogy bármit tennének, elkönyvelik a lehetetlent. 

Nincsen eleve vesztes csata. Csak korlátolt emberi gondolkodás. 

Vannak emberek, akiknek a megoldás a menekülés... ebből áll az életük... menekülnek a helyzetekből, kapcsolatokból.. menekülnek az életükből... 

Rendben, menekülj, mondom a másiknak, én nem tartalak vissza, ez a te döntésed... de ettől mi változik...? Most elmenekülsz, de a következő sarkon ugyanúgy ott lesz a kihívás... azt mondod te szabad vagy, mert nem kötöd le magad senki és semmi mellett... de jóreggelt! az egyéjszakás kalandokba, felszínes kapcsolatokba, tudatmódosító szerekbe, vagy a hobbiba való menekülés nem szabadság... hanem pont a rabság bizonyítéka. 

Nagyon sajnálom az ilyen embereket, de talán jobb kifejezés a mélyen együttérzek velük... önpusztítóak, önsorsrontóak... de leginkább szörnyen magányosak még akkor is, ha látszólag nagy társaság veszi őket körül... nekik is vannak vágyaik, álmaik, de az életük meneküléssel telik... 

Igen, én lehet, hogy makacs vagyok, csak azért is vagyok, lázadó vagyok, és az életem azzal telik, hogy a múltammal, a sérüléseimmel, félelmeimmel harcolok... nagy sérüléseket hozok magammal, és tudom, fogok még gyűjteni utam során... de nem, és nem, és nem vagyok hajlandó elzárva élni és megvonni a bizalmat az élettől, az emberektől csak azért, mert néhányszor kiütöttek... csak azt tudom mondani, hogy míg lélegzek, én nem adom fel...  meggyőződésem, hogy a menekülés nem megoldás semmire, és bár én is sokszor elfutnék, mert az tűnik a könnyebbnek, de mégsem tehetem... a gyávaság nem fél egészség, a gyávaság hülyeség... mindig szembenézek a kihívásokkal, bármekkorának is tűnjenek, ez kötelességem... mindent megteszek azért, hogy az utam végén ne kelljen szégyenkezve visszanéznem és arra a következtetésre jutnom, hogy én nem tettem meg minden tőlem telhetőt... saját magamért. 

Minden évben bedőlök a kínkeserves vernyogásnak, a világfájdalom hangjának, ami végigfut a kertek alatt, hogy aztán rémült szívdobbanásként csapódjon le nálam, és ijedten szaladok ki a kertbe, mert lelki szemeim előtt már ott a kép, ahogy a cirnyómat vérengző fenevadak tépik szét és a haláltusáját hallom éppen... aztán minden évben rájövök, minden rendben, csak tavaty van és.... és ilyenkor nem mondom, hogy minden évben mit mondok a kis házikedvencemnek... 

Pénteken este hétkor jön az üzenet Királyfim telefonjára a vele egyidős osztálytársától, miszerint "egyébként csak azért csináltam úgy, mintha szerelmes lennék beléd, hogy még véletlenül se tudja meg senki, hogy barátom van".

Amúgy nagyon édesen lelkesedik a fiacskámért, hónapok óta, és az említett ábra szerint már jár a női kombinátorképzőbe. 

Jó lesz vigyázni a kis boszorkánnyal. :)
(ja, 11 évesek, ha esetleg valakinek ez az információ hiányozna :))