Eredetileg kutyaszittert kerestem, és végül is találtam is, de közben eszembe jutott, hogy egy volt kolléganőm itt lakik a közelben és mindig is kutyás volt. Kerestem sokat orcakönyvön, de nem találtam rá, aztán az egyik - nem kutyás csopiban - felbukkant. Azonnal felvettem vele a kapcsolatot és bár most nem kell megőrzés, de mivel kutyakiképzéssel is foglalkozik, ezért találkoztunk, ma pedig megvolt az első óra.
Örömmel tölt el, hogy ismét rátaláltam, ugyanis nagyon egy nyelvet beszélünk, ami nekem nagyon fontos. Ugyanazokat az elveket képviseljük, ugyanaz a hozzáállás és még Cesar Millan tekintetében is egyetértünk - szóval tökéletes az összhang.
Kicsit aggódtam, hogy "beégünk" Fülessel, esetleg nem fogad szót, ha valaki itt van, de sokkal pozitívabb visszaigazolást kaptunk, mint gondoltam volna, én annyira, de annyira büszke vagyok magunkra, hogy nagyon. Fanni mondta, hogy látszik, hogy tanítom a kutyát és sokat foglalkozok vele, ráadásul jól csinálom - ő pedig nagyon figyel rám és nagyon akar, nagyon igyekszik kitalálni minden gondolatomat, szóval rettentő motivált és ráadásul irtó okos is. Fanni azt mondta, hogy nálunk igazából csak korrigálni kell dolgokat, ahol elakadtunk. Az óra elején kicsit bénáztam zavaromban, illetve a megfelelési kényszerem miatt, meg hogy izgultam, de ezeken jót nevettünk és amikor már a szokásos magamat adtam, sínen voltunk és minden lazán ment.
Nagyon sok dolgot tanultunk a mai óra alatt, ezt gyakorolni is fogjuk, a sikerélmény sokat lendített rajtunk és motivál arra, hogy még-még-még sokat gyakoroljunk.

Világéletemben valami egészen közeli kapcsolatot ápoltam az állatokkal... mióta itt lakunk, többször fordult elő, hogy egyszer csak a kapuban termett egy kutya és bebocsátásra várt, vagy cica - bár ők legritkább esetben várnak bebocsátásra... és onnantól kezdve itt éltek velünk... korábban dolgoztam önkéntesként is (na akkor csalódtam a nagy állatvédő szervezetekben) és mindig volt kutyám.. legkisebb koromban családi kutyánk is... az önismereti könyveken kívül még a kutyákkal foglalkozó könyveket faltam, a róluk szóló filmeket néztem...  barátaim, ismerőseim kutyái nekem jobban szót fogadtak, mint saját gazdájuknak, pedig soha egy hangos szó, erőszakos akaratnyilvánítás nem történt a részemről feléjük.
Tizenéves korom elején volt egy schnauzer kutyám.. ő anyáméknál kezdett, de ők kirakták, mert rosszalkodott (igazi felelős gazdák voltak), utána keresztanyámék kertesházában kapott menedéket (onnantól lett az én kutyám), aztán nagyanyám (aki szintén ott élt) elajándékozta akaratom ellenére, mert neki terhére volt... a kutyával annyira kötődtünk egymáshoz, hogy megpróbált hazaszökni hozzám - először megtalálták és visszavitték, de utána a második alkalommal nyoma veszett... akkor még nem volt internet.... azóta sem tudtam feldolgozni ezt a traumát. Talán ezért mániám, hogy olyan kutyáim lehetnek, akiket befogadtam...
Hogy ezt miért mesélem el..? Mert bár mindig megvolt ez az erős lelki kötődés és rengeteget foglalkoztam kutyákkal, a snacimmal rendszeresen jártunk kutyaiskolába is, kiállításokra is (díjakat nyertünk) mégsem merült fel bennem az, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom... egészen mostanáig.
Most viszont egy pillanat alatt jött a kérdés.. eddig ez miért nem jutott eszembe? Miért nem jutott eszembe, hogy azzal foglalkozzak, amihez értek, amit szeretek, amiben örömömet lelem?
Miért nem foglalkozok a kutyákkal? Egészen pontosan a kutyák lelkével?
Hiszen ha valakinek, hát nekem mindenem megvan ahhoz, hogy ki tudjak teljesedni. Nagyon érzékeny vagyok, ez az emberi kapcsolataim kezelésében is fontos szerepet játszik, hát még ha a kutyákra vetítjük, ahol viszont még inkább fontos érezni és érteni a metakommunikációt, az energiamozgást.
Ráadásul ez az egész nem pénz kérdése, csak azt kell használnom amit amúgy is tudok és amiben jó vagyok - és bár tény, hogy a tanulás, továbbképzés folyamatos, de ezt iskolában nem tanítják, hiszen ez az egész gyakorlatilag megtaníthatatlan komplett összességében..
Ettől függetlenül az utóbbi időszakban ismét nagyon sokat foglalkoztam a témával, átolvastam a rendelkezésemre álló könyveket, és Cesar Millan sorozatánál minden egyes alkalommal ott ülök a televízió előtt és figyelek. Számomra Ő az igazi motivátor, példakép.
Cesar Millan kutyaviselkedési szakember, kutyapszichológus, aki megtanítja az EMBEREKET arra, hogyan kell viselkedni és helyesen nevelni a kutyákat. Nem kutyakiképző, hanem csak és kizárólag a kutyák és az emberek energiáiból olvas és azok alapján ad tanácsot. Műsoraiban konkrét példákat láthatunk, problémás kutyák (mármint gazdik) családjaihoz megy ki látogatóba és úgy segít. Amikor esténként ülünk a családdal a televízió előtt és éppen hallgatjuk az aktuális tanácsot, a Családfő néha kajánul rám mosolyog - ugyanis én otthon is, eddig is így kezeltem volna a kutyát, csak éppen ő széttrolkodta a nevelést. De annyit már elértem, hogy most már mindenki az én szabályaim szerint foglalkozik Fülesünkkel és mindenki örömét leli benne, pláne ahogy tapasztalják a változást. Füles az első konkrét tesztalany, akivel most már tudatosan foglalkozok - illetve a kiscsaládom akiket tanítok - és bizony azt kell, hogy mondjam, csodálatos megélni az eredményeket mindannyiuktól. 
A kutyák mindamellett, hogy csodálatos élőlények és társak, önismeretet is tanítanak nekünk. Ők nem játszmáznak, számukra nincs múlt és nincs jövő, a jelenben élnek, valamint fantasztikusan lereagálnak minden bennünk lévő energiát, ezáltal remek tükörképei a bennünk zajló folyamatoknak.
Persze, sokféle nevelési módszer van, a kiképzéstől a fenyítésig, de az embereknél sem működik a hatalomgyakorlás miatti szófogadás.
A legszebb az egészben az, hogy a múltkoriban egy beszélgetés során valaki tanácsot kért tőlem, és bár visszafogottan nyilatkoztam, mégis megmutattam neki, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy a kutyája változtasson a viselkedésén, ami gyakorlatilag azonnal meg is változott anélkül, hogy egy szót szóltam volna hozzá, szóval a hölgy nem győzött csodálkozni azon, hogy ez az egész valóban így működik.
Azt hiszem, ha elkezdenék beszélni erről az egészről, sosem hagynám abba...
Én ezt az egészet már sosem hagyom abba... :)

Az ébresztő hangjára Fülesem is felnézett, farkcsóvált egy sort... aztán fogta magát, összegömbölyödött és aludt tovább... jelenleg is elégedetten horkol... én meg megyek dolgozni ebben a számomra szibériai időjárásban...

Kaptam képet a cicámról, mellé ezzel a helyzetjelentéssel:

"Nem igazán akar pózolni, nyugton maradni, úgyhogy kissé suták a képek, de azért látszik hogy szépen cseperedik. Amúgy a férjem elnevezte Túrónak. Bundájára nézve ez irónikus, cinikus, de természetére való tekintettel helytálló. Mert hogy a kis tündér mindenkin képes átgázolni, elmarni, kitúrni, hogy megkapja az általa kívánt mellet. Persze mindig az kell, amin már valamelyik testvére rajta van. Kis gengszter."

Már most imádom!!!

Kolléganőm pénteken hívott, hogy vágyok-e még fekete cicmákra? 
Reggel már hívtam is a kolléganőmet, hogy hogy van a "gyerek". Szerintem, amíg haza nem visszük, őrületbe kergetem a csajt az érdeklődésemmel, de ha egyszer érdekel...

Hogy is lehetne egy (ma) 4 napos cica? Már akkora, mint egy mobiltelefon (ne kérdezzétek, melyik fajta), és egész nap eszik-alszik, de a szemei még csukva vannak. Fényképezni még nem lehet, mert nem más, mint egy fekete paca.
Boldoggá tesz az a tudat is, hogy "jó családból" származik, egy kézhez szoktatott, elkényeztetett kis dögöt fogok kapni. Úgyhogy már elkezdtem ünneplőbe öltöztetni a szívem, nagyon várom a kis jövevényt. 

Tegnap sütögetés közben zenét hallgattam, és egyszer csak erős macskanyávogásra lettem figyelmes. Kirontottam a tornácra, mondván "hazajött a cicám", aztán leforrázva álltam ott, hogy az nem lehet, hiszen már a szivárványhídon is túl van... tüzetesen körbenéztem a kertben, hiszen nem egy alkalommal fordult elő, hogy csak úgy besétált a kertünkbe egy egy cirnyó, de nem találtam senkit...
Ahogy telik az idő, egyre jobban vágyom egy kis nyávogó csöppségre, és bár sok cicót látok mindenfelé, egyiknél sem érzem azt, hogy "Ő az", amelyik meg megfog, túl messze van... úgy érzem, hogy a mostani cicám is, ugyanúgy, mint az eddigiek, egyszer csak - a szó minden értelmében - besétál az életünkbe.
De most már jöhetne, mert cicanyávogást hallucinálni gáz... 

A madárfészek helyén ma reggel...
a macskámat találtam...

15 éve élünk itt, az a fészek azóta ott van... minden évben vannak lakói, akik kicsit toldozgatják, foltozgatják, majd egy évben olyan két kör csemetét felnevelnek benne... egyik macskám sem nyúlt hozzájuk.... idáig... jó volt télen is kinézni az ablakon és látni azt a gyönyörű otthont, ahová tudtam, hamarosan megérkeznek a csiripelők...

Jöttek idén is, tanúja voltam az építkezésnek, még a rumlit is elnéztem, ahogy a kis fűszálakkal teleszórták a hintaágyamat... aztán egyszer csak kikukucskált az első tojáslakó, majd egy hét múlva már nagy csipogás hallatszott... tegnap még hallgattam a szülők és a kicsik csipogás-kommunikációját...
Ma pedig, amikor elhúztam a függönyt és ránéztem a fészekre... elsírtam magam... nem tudom, hogy kommandózta oda fel magát a kis dög, de ott feküdt a fészek helyén... a fészek pedig a földön, szétszórva...

Ma délelőtt csak a madárszülők bánatos csipogása hallatszik...

Azt hiszem, most nem szeretem a macskámat...

Azta, de jó fej a macskám... fogott egy egeret és odaadta a kutyának.