Királyfi a parkban ücsörgés közben rezegtette a térdeit, meg a combjait, mintha remegnének... rászóltam, hogy fejezze be, mert ha ezt csinálja, akkor azt gondolják majd róla, hogy beteg.
Rám nézett, és közölte "De anya, te mondod mindig, nem szabad azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak rólunk. Ha akarnak, gondoljanak betegnek. Nekem jó, hogy így mozgatom a lábaimat, így lazulnak az izmaim."
Igaza van és helyes, hogy amikor kell, emlékeztet arra, amit tanítottam neki. Szeretem.
A fiamnak volt egy barátnője... meghatódva néztem, hogy hogyan bánik a kislánnyal, és titkon büszke is voltam rá, hogy ilyenre cseperedett és úgy gondoltam, hogy ez a kislány biztosan nagyon büszke, hogy egy ilyen fiút fogott ki...
Hát nem volt az... a szerelem véget ért, és mint kiderült, az édes kis 11 éves kislány nem is olyan édes és ártatlan, mint, ahogy én azt gondoltam...
Az egy dolog, hogy kiderült, hogy már két barátja is volt...
Kigúnyolta, mert a fiam meg akarta ölelni, és közölte vele, hogy az olyan ódivatú.
Kigúnyolta, mert azt a becenevet adta neki, hogy "Gyémántom" - mert milyen béna az már (hát nem tudom, én elolvadok, ha becézget a Párom).
A szája olyan volt, mint a kocsisé, repkedtek a "b.meg"-ek, meg a "k.cs.g vagy"-ok.
Úgy beszélt vele, mint a kapcájával...
És úgy is szakított vele, hogy minél megalázóbb legyen...
Lefotózta a chat-es beszélgetéseiket, és mindenkinek mutogatja az osztályban, letiltotta a fiamat, és UTÁNA mindenféle hazugságokat írt ki róla... a hazugságait pedig mindenki elhiszi és a fiam ellen fordultak... az egyik osztálytársa még meg is fenyegette, hogy "ezért kapni fog". Megmutatta a fiam a beszélgetést, és semmi, de semmi sértőt, bántót nem írt... számomra is meglepően intelligensen kommunikált a kislánnyal, a megoldásra koncentrálva... (lehet, hogy ez a baj, az intelligencia nem cool?). Ja, és az utolsó "kegyelemdöfés" az volt a kislány részéről, amikor odavágta, hogy "Királyfi, te milyen elkényeztetett egy gyerek vagy" - (én ezt inkább dicséretnek vettem).
A fiam az ölembe kucorodva sírt, nem a "szakítás" miatt, hanem azért, mert nem értette, hogy mit rontott el, és, hogy miért ilyen gonosz vele a kislány, és az osztálytársai... és még közben is a kislányt próbálta megérteni, mondván, biztosan súlyos lelki problémái vannak... "de anya, miért rajtam tölti ki ezt a feszültséget? És anya, most miért fordult mindenki ellenem, hát nem is tudják mi az igazság, csak amit a Lalától hallottak."
Ma pedig gyomorgörccsel ment az iskolába, mert a kislány gonoszsága miatt mindenki megutálta és kiközösítette...
Bevallom, én is sírtam, amikor nem látott... egyrészről azért, mert fájdalmas látni, hogy a fiam annyira rám hasonlít... és nem értem, nem értem én ezt a világot... van egy tündéri, ártatlan, igazán rendes fiam, aki azt adja tovább, amit tőlem kapott, és akiből az első szerelme azonnal kiirtotta az őszinte, tiszta érzéseket...
Bevallom, nem jól viselem, és annyira tehetetlennek érzem magam, fogalmam sincs, hogy segíthetnék neki...
Azt hiszem, rosszul neveltem...