Van, hogy minden összedől körülötted... bármerre nézel életed területén, mindenhol káosz és rendetlenség, romok hevernek... eleinte próbálod menteni a menthetőt, kétségbeesetten kapkodsz, aztán ahogy fogy az erőd, már csak arra figyelsz, agyon ne nyomjanak a terhek... menekülni próbálsz, de nincs hova, hát összekucorodsz kicsire és csak várod, hogy véget érjen a rémálom... és nem érted miért történik mindez... pont veled... halálért, megváltásért, hős lovagért... már magad sem tudod miért könyörögsz... mint egy mantrát mondogatod... elmúlik, mindjárt jobb lesz... mindjárt, mindjárt elmúlik... mindjárt vége...
Lassan elcsendesedik minden, és te ott ülsz porrá zúzódott életed közepén, fájdalmas sebekkel és zúzódásokkal a lelkedben és nem tudod mihez kezdj, hiszen semmi de semmi nem a régi már...
De ahogy egy pusztító vihar után a természetben is megindul az élet, úgy látod meg te is a semmiben a végtelen lehetőségeket... nem űr, hanem tér... lassan összeszeded magad, felállsz, majd megrántod a vállad, büszkén és egyenes gerinccel nevetsz egyet „Hát ennyit tudsz élet, ennyit? Még itt vagyok és élek... és meglátod, szebbet és jobbat építek!”
De ahogy egy pusztító vihar után a természetben is megindul az élet, úgy látod meg te is a semmiben a végtelen lehetőségeket... nem űr, hanem tér... lassan összeszeded magad, felállsz, majd megrántod a vállad, büszkén és egyenes gerinccel nevetsz egyet „Hát ennyit tudsz élet, ennyit? Még itt vagyok és élek... és meglátod, szebbet és jobbat építek!”
