Olyan bátran és nyíltan írtam az érzéseimről... terápiás célzattal vezettem a blogot, kiírtam magamból minden terhet, fájdalmat, könnyet... naív voltam, és a támadás váratlanul ért... fene sem gondolta volna, hogy olyan sokan olvassák a blogot, sőt, ismerősök, távoli rokonok is azon csámcsogtak, majd egyszer jött a támadás.... persze, hogy váratlanul ért... sírtam, bezártam, költöztem, újra költöztem, írtam tovább, de már semmi sem volt a régi... hogy írhatnék úgy, ahogy eddig...? Vajon miért okoz örömet az embereknek, ha bánthatnak másokat...?
Persze, tudom, én vagyok érzékeny lélek... leírnám most is, kiírnám, átadnám az érzéseket, van, amikor sikerül, van amikor nem... a blokk ott maradt, a lélekcseppek pedig inkább az egyszemélyes blogom fiókjaiba kerülnek... így kiírom, de mégsem... a terápia folytatódik, de nem úgy, mint régen...
"Magánéletről semmit" szól az irányelvem.... sokszor dilemmázok azon, írjam-e, amit gondolok, vagy ne...? Mennyit lehet...? A tetoválás közzététele is dilemma volt...
Túl sok a rosszindulatú lélek, kell-e nekem, hogy bepiszkítsák a területem? Kell-e, hogy belássanak lelkem mélyebb rétegeibe? Kell-e nekem, hogy kritizáljanak, beszólogassanak, hogy csámcsogjanak rajtam....?
Ismeretlen voltam akkor is, mégis ismerősök találtak rám... mi van, ha ismét megtalálnak... ?
De végül is, magamnak is azt a tanácsot tudom adni, amit másoknak szoktam... ez az én blogom, és azt írok bele, amit akarok... elsősorban magam miatt kezdtem el írni, terápiás célzattal, ha tetszik másoknak is, örülök, ha nem, akkor lehet tovább ballagni, vagy maradni és fikázni, de azt csöndben, mert itt már tudok moderálni is... .
Soha többet, senki nem fog belesz@rni a magánszférámba.
