ENJOY!

Papírsárkány


...

2016. május 21. 10:31 - Jaguár

Tudjátok van most az az Unicef-es kampányfilm a gyerekbántalmazással kapcsolatban... valamelyik nap láttam, amikor a kislány a szekrénybe bújt az apja elől... a bicska kinyílt a zsebemben, de akkor még elhessintettem a dolgot, hogy biztosan én fogom fel rosszul... ma egy ismerősöm megosztott egy cikket, amiből kiderült, hogy mekkora felháborodás övezi ezt a kampányt... és...
engem gyerekként bántalmaztak... lelkileg is és fizikailag is... és pontosan tudom, hogy nem lehet elbújni, mert a nadrágszíj és a bántalmazó szavak mindenhol megtalálnak... akkoriban nem is lehetett volna segítséget kérni senkitől, mert ez volt az elfogadott nevelési módszer... egyszer titokban írtam egy újságnak, a levelem meg is jelent, és a pszichológus azt válaszolta, hogy viselkedjek rendesen, és akkor nem fog megverni az apám...
Egészen idáig azt gondoltam, hogy én ezt az egészet már feldolgoztam.. megbeszéltem a szüleimmel a dolgot és megbocsátottam... de ez a kampány előhozta belőlem az akkori érzéseimet... a védtelenséget... hogy senkire nem számíthatok... hogy nem védett meg az anyám, sőt, ő utasította apámat, hogy neveljen... a nadrágszíj okozta csapásokat, könnyeket... a kiszolgáltatottságot... és azt a felnőttkori képet, amikor már törvényileg kimondták, hogy nem lehet gyereket bántalmazni, apám fel volt háborodva, hogy "de akkor hogy fog szót fogadni, ha nem verik meg"....

Én ezért lettem ilyen elcseszett felnőtt...

Ez a kampány is nagyon elcseszett... a gyerekeknek pont a biztonságot kellene sugallni, hogy merjenek segítséget kérni, mert egy gyereket senki, de senki nem bánthat...

És én akár hálás is lehetnék ennek a kampánynak, mert rámutatott arra, hogy ez az egész valójában nincs feldolgozva bennem és még mindig nagyon érzékenyen érint... mert most is csak bőgök, és nem tudom abbahagyni.... ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni, eltemetni...  ezeken a dolgokon nem lehet túllépni...


5 komment
Címkék: lélekboncoló

...

2015. november 29. 11:38 - Jaguár

Tegnap megint betalált egy ellenségem... szegény még azon a tudati szinten van, hogy másokban, leginkább bennem látja boldogtalanságának okát... hogy valami, amire ő nagyon vágyik, nem lehet az övé, mert én élek és létezem... köpködött, mocskolt... fenyegetett... régen felmérgelt... de most nem... tény, felvettem a kesztyűt,  de nyugodt voltam és csak mosolyogtam.... nem megjátszva, hanem azt is éreztem... és míg én nyugodt maradtam bármit is tett, ő egyre inkább őrjöngött...
És hogy miért maradtam nyugodt? Mert én már értem azt, amit ő nem...
Mert miről is szól a történet? A hatalom gyakorlásáról... kudarcát, gyengeségét, sikertelenségét úgy próbálta ellensúlyozni, hogy engem akart megalázni... hogy hangos szavakkal, szidalmazással bizonyítsa be, hogy ő szebb, jobb, sikeresebb mint én... hogy bebizonyítsa, hogy az én hibám az ő sikertelensége, és ezzel enyhítse lelki terhét... úgy gondolta, hogy ha megfenyeget, azzal eléri célját... de ez nonszensz, nem igaz?
Véleményem szerint egy cél elérése teljesen független mások létezésétől... csak az egó hiszi azt, hogy ha egy másik embert legyőz, akkor a célját is eléri...
Nem hiszek abban, hogy ha kudarcot vallok, az mások hibája... és abban sem hiszek, hogy a boldogságot másokon való átgázolással lehet megtalálni... de abban hiszek, hogy minden úgy van jól, ahogy van... ha esetleg nem érem el a célomat, vagy kudarcot vallok a terveimben, az sem vereség... talán az maga a győzelem... tapasztaltam már sok ilyet az életemben... hogy nem megkapni valamit, amit akarok az az igazi ajándék...
És megtanultam azt is, hogy.... ki vagyok én, hogy felülbíráljam a Felsőbb Hatalmat (legyen az Univerzum, Isten... mindegy, hogy hívjuk) és cirkuszoljak, mint egy hisztis kisgyerek? Az olyan... éretlen...

Hogy változunk az évek során... régen hagytam, hogy bántsanak... sírtam és visszavonultam és nem tettem ellene semmit... tipikus áldozat típus voltam, akivel bármit meg lehetett tenni és én elhittem azt érdemlem... aztán jött az időszak, amikor lázadtam, küzdöttem és harcoltam és bizonygattam...
most meg az az időszak van, amikor csak békét érzek... amikor képes vagyok kiemelni magamat ebből az őrületből...

Megtanultam, a béke velem kezdődik...

Persze, bennem is dolgozik az egó és időnként megmutatja magát... békés vagyok, de ahogy valaki hatalmat akar rajtam gyakorolni, kényszert érzek, hogy megmutassam, hogy ki az erősebb... és meg is mutatom... én mindig csak... visszaütök, önvédelemből, de azt bizony teljes erőből.... és - most - úgy érzem, hogy az egó igen is kell az életünkbe... kell az egészséges önvédelemhez... csak kordában kell tartani.

2 komment
Címkék: lélekboncoló

lazítani, próbálj meg lazítani...

2015. július 17. 09:19 - Jaguár

Az az igazi maximalista fajta vagyok. De csak magammal szemben... mindenki mással kiemelkedő türelmem van, és nekem ez a legtermészetesebb dolog a világon... híres vagyok a nyugalmamról, a türelmemről, az empátiámról... 
Magamat viszont mindig hajtom, mint valami lovat, és ennek megfelelően időnként túlpörgök és ki is purcanok... az a rengeteg lelki teher, amit összeszedtem születésem óta, rátelepedik az életemre, de ugyanígy a dac is, hogy márpedig én bebizonyítom... és igen, ebből áll az életem, hogy bizonyítok, örökké bizonyítok... magamnak... és ezáltal persze másoknak is... amikor megszületett a fiam, megfogadtam, hogy minden lelki terhemtől megszabadulok, mert hatással vagyok a gyermekemre és azt akarom, hogy ő már a családi frusztráció nélkül menjen tovább... 
Örökké a témában kutatok, olvasok, terápiákra járok, kineziológia, belső utazás, reiki, Hellinger terápia, megszámlálhatatlan oldáson voltam már... Örökké ezen kattog az agyam, hogy hogy lehetnék még jobban... a megoldásokon agyalok, a válaszokon, örökké figyelek és örökké ugrásra kész vagyok... képtelen vagyok ilyen szempontból lazítani, pedig aztán tudatosan mindent megteszek ennek érdekében is, minden nap meditálok és kikapcsoló dolgokkal foglalkozom, hűtöm a bennem lévő tüzet... de ha jön a kattanás, ha úgy gondolom, hogy rájöttem a megoldásra, akkor elvárom, hogy az oldás eredménye azonnal meglátszódjon az életemben... 
Ha valaki azt mondja, hogy lazítsak, hogy nyugodjak meg, hogy ne görcsöljek állandóan, csak nézek rá, és nem értjük egymást... a felfogásom az, hogy előbb a munka és utána a szórakozás, és a saját magammal kapcsolatos munka is első helyen van... és sok dolgom van még magammal, ergo nem érek rá időt pocsékolni, most kell cselekedni, mert az idő rohan, és én minél hamarabb jól akarok lenni, igazán jól, nem száz éves koromban, amikor már nincs idő ÉLNI...  
Hát nem vagyok egy egyszerű eset, magam is elismerem... sőt, kegyetlenül nehéz eset vagyok, de csak a magam számára... de legalább ezzel pontosan tisztában vagyok - és ezzel kapcsolatban is keresem a megoldást - tudom, hogy azzal sem vagyok feltétlenül a javamra, ha saját magammal szemben vagyok ilyen kemény... úgyhogy tanulok lazítani, türelmes lenni magammal szemben is, és tudatos viselkedéssel, szépen lassan ez is összejön... úgyhogy rendszeresen dúdolgatom magamnak Hofi Géza nagy sikerű nótáját: "Lazítani, próbálj meg lazítani... " 
3 komment

...

2015. április 30. 10:40 - Jaguár

Vannak emberek, akiknek a megoldás a menekülés... ebből áll az életük... menekülnek a helyzetekből, kapcsolatokból.. menekülnek az életükből... 

Rendben, menekülj, mondom a másiknak, én nem tartalak vissza, ez a te döntésed... de ettől mi változik...? Most elmenekülsz, de a következő sarkon ugyanúgy ott lesz a kihívás... azt mondod te szabad vagy, mert nem kötöd le magad senki és semmi mellett... de jóreggelt! az egyéjszakás kalandokba, felszínes kapcsolatokba, tudatmódosító szerekbe, vagy a hobbiba való menekülés nem szabadság... hanem pont a rabság bizonyítéka

Nagyon sajnálom az ilyen embereket, de talán jobb kifejezés a mélyen együttérzek velük... önpusztítóak, önsorsrontóak... de leginkább szörnyen magányosak még akkor is, ha látszólag nagy társaság veszi őket körül... nekik is vannak vágyaik, álmaik, de az életük meneküléssel telik... 

Igen, én lehet, hogy makacs vagyok, csak azért is vagyok, lázadó vagyok, és az életem azzal telik, hogy a múltammal, a sérüléseimmel, félelmeimmel harcolok... nagy sérüléseket hozok magammal, és tudom, fogok még gyűjteni utam során... de nem, és nem, és nem vagyok hajlandó elzárva élni és megvonni a bizalmat az élettől, az emberektől csak azért, mert néhányszor kiütöttek... csak azt tudom mondani, hogy míg lélegzek, én nem adom fel...  meggyőződésem, hogy a menekülés nem megoldás semmire, és bár én is sokszor elfutnék, mert az tűnik a könnyebbnek, de mégsem tehetem... a gyávaság nem fél egészség, a gyávaság hülyeség... mindig szembenézek a kihívásokkal, bármekkorának is tűnjenek, ez kötelességem... mindent megteszek azért, hogy az utam végén ne kelljen szégyenkezve visszanéznem és arra a következtetésre jutnom, hogy én nem tettem meg minden tőlem telhetőt... saját magamért. 
9 komment
Címkék: lélekboncoló

...

2015. február 27. 09:11 - Jaguár

Anyukámék ismernek már egy ideje, és ahogy ők mondják, már tudják, hogy rám jobb rám hagyni a dolgokat, mert ha valamit a fejembe veszek, akkor az úgy is van. Sőt, azt is bevallották, hogy nem mondják, hogy nem aggódnak időnként, de bebizonyosodott az évek során, hogy valójában nagyon is jó, hogy ilyen határozott és elszánt vagyok. Ergo a saját családom elfogadja, nem bírálja felül a döntéseimet. Nem mondom, hogy nem látom a szemükben a rémületet időnként, hogy "ez a lány már megint mit talált ki", de csak annyit mondanak, hogy az én döntésem és sok sikert hozzá. És komolyan is gondolják.

Vadidegenek bezzeg veszik a bátorságot, hogy kérdés nélkül megmondják a frankót, hogy mit meg hogyan kellene tennem... mintha az embereknek nem lenne saját életük, vagy ott minden rendben lenne, úgy rendezkednek a másikéban. Márpedig az én életemben csak én rendezkedhetek és ezt nagyon szigorúan is veszem. Ha mások szerint hibát is követek el, akkor is fenntartom magamnak a jogot, hogy a saját hibáimat elkövessem. Kinőttem már abból a korból, hogy engem mások irányítsanak... sőt, én nem is éltem meg ilyen kort... 

A véleményem az, ha valaki úgy dönt, hogy kérés, kérdés nélkül beleszól a másik életébe - pláne az enyémbe -, akkor ő is viselje a következményeket és fogadja el, ha a tiszteletlensége miatt páros lábbal rugdalom ki a privát szférámból. Tőlem aztán ríhat a sarokban utána. 

Röviden: tessék szépen hazamenni mindenkinek a saját életébe, ott körbenézni, ott meglátni a hibákat, ott okosnak lenni, ott cselekedni. 

12 komment
Címkék: lélekboncoló

...

2015. január 31. 11:56 - Jaguár

Nem tudom, hogy mik ezek a mostani bánatos megnyilvánulások, versek... hiszen jól, felszabadultnak érzem magam, vidámnak és előretekintőnek... talán az lehet, hogy egy nehéz életszakasz zárult le bennem ismét és ahogy távolodunk időben az eseményektől, a sok befeszült érzés enged fel, mint ahogy hógolyó olvad fel szobahőmérsékleten... én mindig ilyen voltam, vagyok és leszek is. Kemény vagyok, erős, elnyomok magamban dolgokat, a megoldásra koncentrálok... aztán amikor elmúlt az időszak, már nincs szükség a helytállásra, hirtelen minden, mit elnyomtam, elemi erővel tör ki belőlem.. tisztulok most is és engedem... hadd jöjjön, aminek jönnie kell... az írás terápia most is, mint mindig... segít feldolgozni azt is, aminek nem is vagyok tudatában. 
1 komment
Címkék: lélekboncoló

...

2015. január 13. 19:32 - Jaguár

Én az igazság miatt még sosem haragudtam meg. Persze, van, hogy rosszul esik, vagy fáj... de az igazat mindig tiszteltem és ez így is marad. 
Én is őszinte vagyok - de tapintatos is, vagy esetleg hallgatok, ha úgy kívánja a szituáció - , felesleges energia pazarlásnak tartom a hamisságot. Sőt mi több, még a felelősséget is vállalom a döntéseimért.

A hazugságot viszont képtelen vagyok tolerálni. Hihetetlen képességem van ráérezni a hamisságnak már a gondolatára is. Nem bírom elviselni, ha át akarnak verni.

Mindig megérzem - soha nem tévedek - és ezt közlöm is a hamis féllel... dühít, amikor tudom, hogy hazudik, csak éppen nem tudom bizonyítani... persze jön az ellentámadás, hogy én vagyok a hülye, a paranoiás stb... aztán idővel minden esetben (minden esetben!) kiderül, hogy a megérzéseim ismét pontosak voltak. Mivel nem csak a megérzéseim pontosak, de az emberismeretem is kiváló, tisztában vagyok azzal, hogy az ellentámadás terelést jelent a valódi problémáról, tehát ez mindig megerősít az igazamban.

Nem értem miért kell a hazugság, az átverés... semmilyen esetben nem tartom praktikusnak, logikusnak, tisztességesnek... de ha valaki olyan akar megtéveszteni, aki állítólag szeret, az mindennek a teteje. Akit szeretek, azt nem verem át (konkrétan senkit).

Persze, amikor már nincs mit tagadni, annyira egyértelmű a lebukás, akkor jön a bűnbánat, és a kifogás, hogy az illető nem merte megmondani az igazat, mert félt a következményektől. Én meg csak nézek bután, mi az, hogy nem meri elmondani az igazat? 
Nem tűnik fel, hogy én tudom az igazat és a hazugságból van a botrány?

És itt nem egy konkrét személyről beszélek, hanem általánosságban. Sajnos az emberek többsége nem vállal felelősséget önmagáért, cselekedeteiért, döntéseiért. És itt az egészen kicsi dolgoktól kezdve a komoly dolgokig - valahogy mindig más a hibás, más a felelős... felnőtt emberek élnek hazugságok szövevényébe gabalyodva... 

3 komment
Címkék: lélekboncoló

...

2014. december 12. 09:14 - Jaguár

Egy olyan erős akarattal rendelkező embernek, mint amilyen én is vagyok, az Élet nem tud nagyobb leckét adni, mint az elfogadás megtanulása. Hogy vannak dolgok, amiken, ha megfeszülök sem tudok változtatni, akármennyire is szeretnék.
Mint például az emberek viselkedése. Amikor érzelmileg nem kötődök a másikhoz, akkor nincs hatalma felettem, de minél erősebb a kötődés, annál nehezebb, hogy a másik viselkedése ne befolyásoljon valamilyen szinten. Ha ez pozitív irányba visz, akkor minden rendben van, de amikor lehúzó, sok fájdalmas percet okoz.
Minél erősebb az érzelmi szál, az egónak annál nagyobb hatalma van - előbújik, szót kér és elvárásokat támaszt - ami konfliktusokhoz, játszmákhoz vezethet és sérüléseket okoz. 
Ezt kezelni nehéz, de észben kell tartani, hogy a viselkedés a legtöbb esetben nem a tudatos gondolkodás következménye. Senki nem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más az erkölcsi normája, mások a tapasztalatai, emlékei... 
Ha a velem szembeni viselkedése az illetőnek nekem nem tetszik, ha tiszteletlennek tartom, vagy bántónak, ezen akkor sem tudok változtatni - ezt csak elfogadni lehet. 

De a jó hír az, hogy mindig én döntök arról, hogy kivel milyen kapcsolatban vagyok, hogy mit tűrök el, mit engedek meg a másiknak. Jogomban áll, sőt kötelességem - a saját érdekemben - kilépni egy nekem nem tetsző szituációból, vagy kapcsolatból akkor is, ha érzelmileg kötődök a másikhoz. 

Az Élet keményen leadja minden nap a leckét. Tanít az elfogadásra, de leginkább arra, hogy megbecsüljem és tiszteljem saját magam. Önmagam szeretete pedig azt is jelenti, hogy mások - általam helytelennek tartott viselkedése - ne rombolja az önbecsülésemet és ne okozzon nehéz perceket soha, semmilyen körülmények között.

Az ego óriási erővel és hatalommal rendelkezik, de mindig van lehetőségem arra, hogy erejét vegyem - a döntés csak az enyém. 
6 komment

patológia...

2014. november 12. 16:30 - Jaguár

Figyelmeztetés! Egy hosszú, lelkis bejegyzés következik. 


Minden összeomlás egy útmutatás, egy választási lehetőség. A kérdés: biztosan ezen az úton akarok tovább menni, biztosan ezt akarom?


Szép és jó dolog erősnek, határozottnak és függetlennek lenni. Sosem gondolkodtam rajta, hogy akarom-e, így hozta az élet, hát csináltam. Már gyerekként is ilyen voltam, összeszorított szájjal, dacosan, könnyek nélkül tűrtem a "nevelést".

"Márpedig akkor sem adom meg az örömet, hogy lássátok fáj!" - mantráztam egészen kicsi korom óta... és ez bennem is maradt...  a nevelés révén sokáig szende kis nyuszi voltam, aki konfliktust került... inkább félreálltam, meghúztam magam, hagytam, hogy mások akarata érvényesüljön, hátha így elkerülhetem a fájdalmakat...

Ám felnőttem és az Élet osztogatta a pofonokat... és egy idő után olyan helyzeteket teremtett, amik elől nem állhattam félre... nem volt választási lehetőségem, küzdeni kellett. Így hát küzdöttem. Összeszorított foggal, dacosan, könnyek nélkül. Nem volt időm nyavajogni, gyengének és elveszettnek lenni. Ha gyenge vagyok, elvesztem. Így hát erős voltam, csak a cél lebegett a szemem előtt. Tudomásul vettem, ami történik, a megoldásra koncentráltam, cselekedtem, mentem tovább.

Mit tehettem volna? Soha nem adom fel, megcsinálom, ha kell egyedül is, én ugyan nem várok senkire, nem kérek segítséget és persze el sem fogadom, mert mekkora szégyen az, ha én nem tudok valamit megoldani... Bebizonyítom, hogy hiába az élet vihara, a pofonok amit osztogat, de én ha el is esek, felkelek. Megoldom. Mindent megoldok. Egyedül. Engem soha, senki nem láthat gyengének... 


A rólam kialakult kép, az emberek véleménye is azt tükrözte vissza, hogy higgadtságot, nyugalmat, békét és erőt sugárzok magamból. Néha meglepetten néztem ezen vélemények hallatán, hízelgett is valahol, pláne, amikor odabent én teljesen mást éltem meg, de sosem cáfoltam, végül is tetszett ez a kép, ha így látnak, az végül is jó, higgye csak mindenki, hogy mennyire erős és szuper csaj vagyok... senkinek nem kell tudnia, hogy mi a valóság. 


Sosem másoknak akartam bizonyítani, hanem csakis magamnak. 


Persze, mindennek ára van. A vas nem acél, nem hajlik, hanem törik. Így hát törtem én is. Volt, amikor lelkileg... Volt, hogy végigbőgtem az éjszakát, szigorúan egyedül, hogy könnyeim senki ne lássa... mert a gyengeségem senki másra nem tartozik. A győztes nem sír, a győztes feláll és küzd tovább.

Reggel felkeltem, kisminkeltem magam és mosolyogva mentem tovább. "Coco Chanel stílus"-ban, azaz "minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned!" elv alapján éltem a napjaimat...

Minél rosszabb volt, annál jobban mosolyogtam... Még a legkilátástalanabbnak ítélt pillanatokban is csak azt hajtogattam magamnak, erős vagyok, majd én bebizonyítom, hogy senki nem győzhet le. Mindig mindent kontroll alatt tartottam, legyen szó fájdalomról, önuralomról, tettekről.


Kaptam is egy fincsi kis idegösszeomlást, de az iszonyatos önkontrollom miatt senki nem tudott róla a háziorvosomon kívül. Azt mondta, hogy mást ilyen állapotban rohammentővel vitetne kórházba, de tudja, hogy nekem más segítségre van szükségem, és tudja, hogy bennem van annyi erő, hogy meggyógyuljak kórházi kezelés nélkül. Megfogadtam a tanácsait, tettem amit mondott és örökké hálás leszek neki.
Akkor gondolkodtam el először a hogyan továbbról...


A következő esetnél érdekes tüneteket produkáltam, és amikor saját lábon végül is eltipegtem a kórházba, először nem is vettek komolyan... aztán megmutattam "mit tudok" és gyanússá vált, hogy hirtelen mindenki rohangál körülöttem mint a mérgezett egér, mindenhol azonnal sürgősséggel vizsgálnak, és mindenki azt kérdezi, hogy jutottam be saját lábon...?
Akkor megint leültem, elgondolkodtam, döntöttem, változtattam. Azt hittem, így már minden rendben lesz... De mint kiderült, az a változtatás kevés volt. Mert a lényegen nem változtattam. Továbbra sem engedtem meg magamnak a gyengeséget (vagy amit én annak ítélek)...


Most időben vettem az adást, nem omlottam össze. Csak majdnem.


Úgyhogy megint leültem elbeszélgetni magammal (a skizó énem...)


Szép és jó dolog a harciegér szerep, de megéri?


Az, hogy nekem is vannak nehéz feladataim, nem szégyen. Az viszont, hogy mindent elfojtok, ami fáj, az nem segít a céljaim elérésében, sőt, saját magamat teszem vesztessé azáltal, ha az elfojtások a felszínre törnek és egészségügyileg porrá zúzódok.
Az, hogy szeretem magam, ezt is magában foglalja... szeretem magam annyira, hogy szabaddá teszem az érzéseimet is... 


Hét éve, amikor blogolni kezdtem, terápiás célzattal tettem, legalább ott kiadtam magam... sokat segített... de ez más... ez arctalan... (persze azóta változott a helyzet és sok személyes ismeretségem, barátom lett a blogolás által...) A mindennapi életben, személyesen, még a hozzám legközelebb álló személyeknek sem tudok beszélni a problémáimról. A barátnőm, akit évtizedek óta ismerek és tudom, hogy ő az, akire mindig, mindenben számíthatok, időnként szomorúan mondta, hogy látja, hogy valami nincs rendben, és sajnálja, hogy még neki sem tudok megnyílni és még neki sem tudom kimondani ami belülről feszít... de elfogadta, én ilyen vagyok. 


Kevés ember olvas el annyi önismereti, önfejlesztő, okosító könyvet, mint amennyit én olvastam. Reiki tanfolyamot végeztem, kineziológiát is tanultam, Hellinger-terápián voltam és agykontrollt is alkalmaztam... Mindig, mindenből építkeztem és változtattam és aszerint éltem tovább. Elkezdtem tudatosan élni, és építeni az életemet. Úgy éreztem, jó úton vagyok. Menni fog ez, mondtam én. Ha zsákutcába jutottam, választottam másik utcát, mentem ott...


Ám továbbra is olyan szinten nyomtam el a gyengeséget, hogy észre sem vettem, hogy van... a stressz pedig alattomos módon, belülről zabált... A vas nem acél, nem hajlik, hanem törik. Törtem.


Ugyan minden vizsgálat negatív volt és azt bizonyította, hogy makk egészséges vagyok, ám én hamar rájöttem, már megint nem vigyáztam magamra eléggé és a lelkem szegény elfárdt... de persze még aznap, saját lábon hazacammogtam.


Másokkal elnéző, megbocsátó vagyok, türelmes, segítő... Magammal szemben miért vagyok ilyen maximalista, szigorú.... kegyetlen?


Tudomásul kell vennem, nem attól vagyok erős, mert nem engedem meg magamnak a gyengeséget... akkor vagyok erős, ha megtanulok gyengének is lenni.

Ha beteg vagyok, vagy fizikai sérülés ér, orvoshoz megyek és megmutatom... akkor a lelkem sebeit miért dugdosom... ?


A helyzetet kielemeztem, a probléma felszínre került, a döntés megszületett. Tudom, hogy min kell és min akarok változtatni, de még nem tudom, hogy fogjak hozzá a feladat megoldásához... elméletben persze könnyű, de a gyakorlat más... de bizakodó vagyok, és amit a fejembe veszek, azt mindig elérem. Így lesz ez most is.
2 komment
Címkék: lélekboncoló

...

2014. november 05. 09:30 - Jaguár

Egy igazi idealista vagyok, aki azért racionális is. Hiszek a szépben, a jóban, a tisztességben és becsületben, az egyenes jellemben... a szeretet erejében és titkon még a Télapóban és a Hercegben is (azért a húsvéti nyúlban nem)... Jó, hát ez nem éppen racionalizmusra vall, de az idealista világképbe belefér. 
Mivel mindenki magából indul ki, ezért azt feltételezem, hogy alapjában véve másoknak is ez az értékrendje... 
De az élet nem játék és mese (by Hupikék Törpikék). Ha nem a saját tapasztalatom lenne, hogy vannak emberek, akik lelkiismeretfurdalás nélkül használnak ki érzelmileg és anyagilag is másokat, nem hinném el.
Pedig igen, léteznek emberek, akik lélek nélkül érkeztek erre a világra... 
Ők az igazi Tanítók. 
2 komment
Címkék: lélekboncoló
süti beállítások módosítása