Vívom én is a harcaimat, elesek, felkelek, továbbmegyek... tudom, hogy én vagyok az, aki elhozhatja az életembe a változást... tisztában vagyok az utammal, az érzéseimmel, a saját labirintusaimmal is... minden zsákutcám csak egy út, amely nem a célomhoz vezet, de töretlen kitartással lépek a következő útra és hiszem, ez lesz az... 

Figyelem, érzem, élem és megélem a saját életemet, és hagyom, hogy minden akkor történjen, ha eljött az ideje... 

Időnként én is elbillenek, sajnálom magam, fájok, szenvedek... sírok a sötét sikátorokban, hol nem látnak... időnként én is bántok, próbálván a fájdalmaimtól szabadulni, de közben tudom, ez méltatlan hozzám és a sebem nem attól gyógyul, hogy mást is megsebzek... 

kinek lelkében béke van, nem bánt másokat... 

Mindig, mindenben, mindenhol a jót látom, a pozitívat, azt, ami előre visz... 

Látom mindenkiben az egyedi, értékes lelket, még akkor is, ha azt elrejti viharai alá... én ott is látom a kincseket, ahol mások csak egy kupac trágyát látnak... 

Elfogadni, hogy lent kell hagynom, akit nem tudok felemelni... nehéz... meg kellett tanulnom elfogadni, mások vagyunk... én így vívom a harcaimat, mások úgy, én a kövekből várat építek, mások tovább dobálják őket... én a fájdalmaktól csak acélosabb leszek, de vannak, akik összetörnek... hiszek magamban, ezáltal hiszek másokban is... de az én hitem kevés mások harcaihoz... 

Az emberek nem eredendően gonoszak, a sok lelki sérülés, ami fáj, ettől próbálnak megszabadulni, a maguk módján... sokszor ütném vissza én is a fájdalmas indulatokat... de ha valaki bánt, tudom, neki rosszabb, hiszen csak a fájdalmai foglya... valakit, aki a saját érzelmi poklában él, nem taszíthatok még mélyebbre...