Anyukámék ismernek már egy ideje, és ahogy ők mondják, már tudják, hogy rám jobb rám hagyni a dolgokat, mert ha valamit a fejembe veszek, akkor az úgy is van. Sőt, azt is bevallották, hogy nem mondják, hogy nem aggódnak időnként, de bebizonyosodott az évek során, hogy valójában nagyon is jó, hogy ilyen határozott és elszánt vagyok. Ergo a saját családom elfogadja, nem bírálja felül a döntéseimet. Nem mondom, hogy nem látom a szemükben a rémületet időnként, hogy "ez a lány már megint mit talált ki", de csak annyit mondanak, hogy az én döntésem és sok sikert hozzá. És komolyan is gondolják.

Vadidegenek bezzeg veszik a bátorságot, hogy kérdés nélkül megmondják a frankót, hogy mit meg hogyan kellene tennem... mintha az embereknek nem lenne saját életük, vagy ott minden rendben lenne, úgy rendezkednek a másikéban. Márpedig az én életemben csak én rendezkedhetek és ezt nagyon szigorúan is veszem. Ha mások szerint hibát is követek el, akkor is fenntartom magamnak a jogot, hogy a saját hibáimat elkövessem. Kinőttem már abból a korból, hogy engem mások irányítsanak... sőt, én nem is éltem meg ilyen kort... 

A véleményem az, ha valaki úgy dönt, hogy kérés, kérdés nélkül beleszól a másik életébe - pláne az enyémbe -, akkor ő is viselje a következményeket és fogadja el, ha a tiszteletlensége miatt páros lábbal rugdalom ki a privát szférámból. Tőlem aztán ríhat a sarokban utána. 

Röviden: tessék szépen hazamenni mindenkinek a saját életébe, ott körbenézni, ott meglátni a hibákat, ott okosnak lenni, ott cselekedni.