Múlt héten beugrottunk a csajokkal aperolozni egy, a Bazilika melletti helyre, amikor is észrevettem, hogy a netes árlista különbözik a helyi laptól.. kedvesen szóltam, majd másnap egy kedves levelet írtam a tulajdonosnak. A válasz az volt, hogy édibédicukker vagyok és bárcsak minden vendég ilyen lenne, mint én (ok, nem ezekkel a szavakkal írta) de a lényeg, hogy a jelzésért cserébe vendég vagyok két Aperolra. A csajok szentté avattak, kis Berni kolleganőm meg majdnem leesett a székről, olyan irigy lett. 
A hétvégén nem voltam túl jól, de csak ma mértem vérnyomást, a pulzusom 90.
M. fia szombaton este jött le és M. foglalkozott vele, teljesen elégedett vagyok, már csak azért is, mert bár bevallom, eljutottam arra a szintre, hogy semmilyen szinten nem bírom elviselni. Sőt, eljutottam arra a szintre, hogy ami nekem nem jó, nem is akarom elviselni...

Csak, hogy értsétek. M-mel lassan hét éve ismerjük egymást.. akkoriban még a legrosszabb apák közé tartozott, nem nagyon tartotta a kapcsolatot a gyerekével, el volt foglalva a kocsmával meg a csajokkal. Amikor összejöttünk, én motiváltam arra, hogy foglalkozzon a fiával és ezt úgy is támogattam, hogy én foglalkoztam sokat a fiával (nyilván valahol kompenzálni is akartam a saját fiam miatt kialakult traumát).. sokat volt nálunk a gyereke, sőt, túl sokat is.
M lehozta, ő elment dolgozni, vagy máshova, a gyerek végig velem volt... sőt, olyan is volt, hogy anyuka kiment Kanadába egy egész hónapra (!), és a saját szabadságomat beáldozva, akkor is én voltam a gyerekkel. Így utólag ez már nonszensz.
Akkor még sokkal kisebb volt és cukibb is, voltak fura dolgok, de nem volt ennyire megterhelő, mint most. Én vettem észre, hogy komoly tanulási nehézségei, figyelemzavarai vannak és jeleztem M. felé, hogy valami nagyon nem stimmel a fiánál, nem ártana tanulnia vele, de a válasza az volt, hogy a gyereket az anyja neveli, őt nem érdekli, ő nem fogja nevelni, sőt, nem fog vele tanulni sem.
Aztán nagy nehezen szólt anyukának, hogy valami nem stimm, de anyuka hárított, mondván, minden okés a gyerekkel.... 14 éves korában vizsgálták meg, akkor derült ki, hogy nekem van igazam, 90 alatti az IQ-ja, retardáltnak számít - 14 évesen vitték át ebbe a speciális iskolába. 14 évesen, amikor már nem fejleszthető úgy, mintha időben oda került volna, pláne úgy, hogy az anyja sosem tanult, sosem foglalkozott vele egy percet sem.
Ebben az iskolában eljátszogatnak, sütnek-főznek, szépen írnak, de nem tanítanak nekik semmit, többek között a szorzótáblát sem tudja, a mai napig, vagy, hogy mennyi három kg. krumpli - ellenben az instán tudja, hogy kell szexoldalakat bejelölni. Megjegyzem, azt is én vettem észre, hogy a gyerek nem megengedett emberekkel csetel, azaz mindenféle pucér nőknek szivecskét küld, meg szeretleket... meg hogy valaki azt írta neki, hogy ha küld pucér képet, akkor ő is kap. Anyuka ezt sem tudta, tőlem tudta meg (mármint M-től).
Én voltam az is, aki észrevettem, hogy a gyerek nem lát jól... persze jött a válasz, a gyereknek semmi baja... aztán a kötelező orvosi vizsgálat után a gyerek szemüveggel érkezett.

Így utólag úgy gondolom, túl sokat vállaltam ebből az egészből, úgy, hogy M. (meg a gyerek anyja sem) nem vett részt a saját gyerek nevelésében.
Én nem hinném, hogy az én dolgom az anyja helyett figyelni és képezni és nevelni a gyereket, nem nekem kellene felfedeznem az egészségügyi problémáit, vagy, hogy mit csinál a neten... nem az én dolgom ingyenes babisitterként részt venni a család életében. Nem én vagyok az anyja, csak az apjának a párja.
Van nekem egy saját gyerekem, az én dolgom az, hogy rá figyeljek, rá vigyázzak, őt kísérjem az útján.

M. fia azóta 15 éves lett, megnőtt, és egy 15 éves gyereknél sokkal nehezebb kezelni a retardáltságot (így hívják hivatalosan a 90 iq alattiakat), a neveletlenséget és a tiszteletlenséget. Nem is gondolom, hogy nekem kell ezzel az egésszel foglalkozni. Ebben is, mint minden másban túlságosan elkényeztettem M-et és túlságosan rám támaszkodott és anyuci is durván visszaélt a helyzettel.
A helyzettel, ami egy ideje számomra teher. Már csak azért is, mert óriási a különbség a két gyerek között, ráadásul már Dávid sem tudja, nem akarja kezelni őt. Azért jön haza, hogy pihenjen, nem azért, hogy pesztrálja a másik gyereket.

Azóta én is változtam, felálltam a depresszióból, feldolgoztam a saját traumáimat és rájöttem arra, hogy ideje a saját életemet élnem. Sikerült döntésképessé válnom, határozottá, egy olyan emberré, aki tudja, hogy mit akar és el is éri azt - de a legfontosabb, hogy sikerült elérnem azt, hogy már nem hagyom, hogy kihasználjanak, hogy tiszteletlenek legyenek velem, nem megyek bele olyan helyzetekbe, amik nekem nem jók. Semmivel nem vagyok kevesebb mint mások és több sem - és ehhez mindig, minden körülmények között tartom magam. Nem vagyok csicska, nem vagyok lábtörlő, nem vagyok használható és kihasználható. Adok, de el nem vehetnek tőlem. Segítek, de senki helyett nem cselekszek.
Persze sokszor, sokaknak ez nem tetszik, de ez nem az én problémám. Sokat dolgoztam magamon azért, hogy ide eljussak és jó itt lenni, ahol vagyok, jó volt megtalálni magam, jó teljesértékű emberként élni az életemet, jó volt letenni a múltamat, jó érzés becsülni magam.

Szeretem M-et, de a szeretet nem arról szól, hogy mindent rám lehet pakolni.


A megszokáson változtatni nehéz, hiszen a változást nem sokan szeretik és igyekeznek ellenállni. Így hát meg kell küzdenem azért (is), hogy olyan, új határokat húzzak, amik nekem jók - a nem az én feladataimat pedig letehessem.

És az életembe nem fér bele az, hogy én neveljem, tanítsam, fegyelmezzem, képezzem, fejlesszem MÁS speciális igényű gyerekét.
Egy párkapcsolat pedig azért van, hogy a társak csapatként éljenek, szeressék és támogassák egymást.. hogy azt a bizonyos kosarat mindketten cipeljék. Nem vagyok (már?) kapcsolatfüggő és nem fogok megtenni olyan dolgokat, amik nekem rosszak csak azért, hogy ne maradjak egyedül. Sokat szenvedtem ebben a kapcsolatban, ezért a kapcsolatért, de ma már eljutottam odáig, hogy csak addig vagyok benne, amíg jobb vele, mint egyedül.
Mert ez az én életem, amiből túl sokat adtam már másoknak. 44 évesen ideje, hogy megtartsam magamnak.

Dávid közölte, hogy hétvégén most apjához megy, M. szombaton dolgozik, na mondom, királyság, végre kicsit egyedül lehetek.. Erre M. tegnap este közli velem, hogy pénteken jön a fia, de ne aggódjak, csak gépezni jön... Úgy leforrázott, hogy köpni-nyelni nem tudtam, este még nem mondtam semmit, de hajnali 3-kor már nem tudtam aludni az idegtől, úgyhogy reggel volt egy komoly elbeszélgetésünk.

Nem mer nemet mondani a gyereknek, mert fél, hogy nem jön többet, illetve ugyanebből a félelméből fakad, hogy bár nevelési kérdésekben is egyetért velem, de nem mer apa lenni. Így alakult ki a jó zsaru, rossz zsaru szerep, amikor én mondok valamit, amit előzetesen megbeszéltünk és amivel maximálisan egyetért - de ő nem támogat, így a gyerek körberöhög - amit nem viselek jól.

Van egy megállapodásunk, hogy akkor jön a fia, ha ő is itt van. Ő sem tudja elviselni a saját fiát, nekem miért kellene?

A múltkor is... megbeszéltük, hogy a fia este jön, vele.. én boldogan bóklásztam a boltokban, élveztem az énidőt, amikor hívott M., hogy hol vagyok, mert a gyerek úton van le és be kellene engedni... hát mondom, arról volt szó, hogy együtt jöttök, bocs, de én meg még nem vagyok otthon... ki volt akadva, hogy mi dolgom van nekem, mert hogy akkor a gyerek nem tud bemenni...  mondtam engem nem érdekel, ne ő ossza már be az időmet... utólag elismerte, hogy igazam volt és bocsánatot kért, csak hát ugye akkor sem mondott nemet a fiának és engem sem megkérdezett, hanem tények elé állított.

Aztán most egész héten azt hallgatta, hogy alig várom, hogy kicsit egyedül legyek, erre ismét felülírja a terveimet.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy itt az ideje rendbe szedni a dolgokat. Nem a nyúl viszi a vadászpuskát, helyettem és nevemben pedig nem dönthet, punktum - pláne, hogy a gyerek nem miatta vagy miattam jön, hanem kizárólag a számítógép miatt. Ha normális lenne, nyilván én is másként állnék a dolgokhoz, de nem az én feladatom mások terheit cipelni, pláne alárendelni magamat egy gyereknek. Én nem így neveltem a fiamat és nem is ehhez vagyok szokva és nem is vagyok hajlandó mást megszokni.

Mondtam neki, hogy nem jó hozzáállás, hogy felnőttként fél a gyerekétől és nem mer neki nemet mondani sem és nem meri megnevelni sem, engem meg blokkol a gyengeségével, szóval jó lenne, ha megemberelné magát és csapatban működnénk, mert azt viszont nem hagyom, hogy engem gyengítsen. Ja és azt felejtse el, hogy a fia gondol egyet és elindul, mint a múltkor...

Dávid más személyiség, más jellem, benne meg lehet bízni, mire a múltkor is hazaértünk begyújtott, kutyát sétáltatott, az ő fia meg ül és nézi a tüzet, hogy kialszik, de egy hasáb fát nem tesz rá soha, nem fog akkor jönni és menni, amikor ő akar és kulcsot sem kap.

Végighallgatott, sikerült tisztáznunk a dolgokat és elismerte az igazamat mindenben. El is szégyellte magát, bocsánatot kért. Mondta, hogy fordított helyzetben ő sokkal nehezebben viselné a dolgokat, szóval maximálisan megért és többet nem cselekszik a megkérdezésem nélkül.

Szóval, a gyerek nem jön csak vele, szombat este... sőt, elismerte, hogy igazából nem is szeretné, ha jönne és hát próbálta mondani neki is meg az anyjának is, hogy nem lesz itthon, de a fiát meg a gyerek anyját sem érdekelte, mondták, nem baj, így is lejön a Domcsi... máskor is volt már ilyen, hogy anyucinak útban volt a gyerek és rám sózta, de annak már vége... mert engem meg az nem érdekel, hogy a gyerek vagy az anyja mit akar, ha az én időmről és energiámról van szó... szóval M-nek nincs választása, meg kell tanulnia nemet mondani.

Most, hogy tisztáztuk a dolgokat és kiálltam magamért, sokkal jobban érzem magam... régen csak nyeltem és puffogtam és rosszul éreztem magam és szenvedtem, de most nem - és lelkiismeretfurdalásom sincs (végre) azért, hogy tudtam nemet mondani. Mert régen ilyen is volt.
Tudni kell nemet mondani, tudni kell kiállnom magamért és végre sikerült ezt megtanulnom és alkalmaznom. Nem kárbaveszett pénz a terápia, azért csak sikerült vele kukázni egy kis önbecsülést.  :)

Amúgy ma a benti csajokkal ülünk be dumcsizni, holnap jön egy vidéki barátnőm, vele csatangolunk, szombaton hajnalban el akarok tekerni az új M4-esig napkeltét fotózni, aztán fát rendelek és az ottani barinőmmel is terveztünk egy biciklis körutat, szóval tényleg nem érek rá, de ha rá is érnék, se érnék rá. 

Szerintem már tudjátok rólam, hogy egyik rögeszmém a "vészhelyzetekben való túlélés" - a magamé és a másoké is.
Úgy tapasztalom, az emberek közül sokan közömbösek - mint ahogy a kis kolleganő is mondta, nem segítene senkinek - és ezt magamban úgy kompenzálom, hogy nem baj, ha ilyenek az emberek, én segítek, ha kell - nekik is.

Ezért voltam önvédelmi tanfolyamon és két éve ezért is mentem el egy Hősképzésre. A Hősképzés az OMSZ által INGYENESEN tartott újraélesztési tanfolyam. Amit mindenki szeretne elvégezni, de senkinek nincs rá ideje...
A statisztikák szerint négyből három szívleállás otthon következik be, tehát ha az embernek valaha újra kell élesztenie valakit, az nagy valószínűséggel a szerettei közül kerül ki (amikor hazajöttem a kardiológustól a "remek" eredményeimmel, jeleztem M-nek, hogy neki sem ártana egy ilyen tanfolyamot elvégezni, de eszébe sincs, teljesen ignorálta az infót, hogy nekem bármi bajom lehet... ergo ha az én szívem leáll otthon, így jártam, mert magamat nem tudom újraéleszteni).
A hirtelen szívhalál, ahogy arra neve is utal, rendkívül gyorsan következik be, így gyakorta már megtörténik a tragédia, mire a mentők a helyszínre érnek.
Továbbra sem vagyok mentőorvos, de sok okosságot megtanultam a mentőtiszttől, így valamit, bármit tudnék tenni... A legrosszabb ugyanis az, ha valaki nem tesz semmit.  
Amúgy M. lehet, hogy teljesen kizárja a lehetőségét, hogy bármi bajom lehetne, de azóta reggelente nem kapok rendes kávét, mert nehogy megdobogtassa a szívem.. ma emiatt reklamációt nyújtottam be, de emberünk hajthatatlan, nincs erős kávé és kész. Ha macska lennék, az állatvédőkhöz mennék. 

Tegnap sétáltunk egyet, megnéztük, hogy halad az elkerülő építése, hát, egész jól...
Az út viszonylag közel épül hozzánk, de szerencsére nem túl közel, így nem fog bezavarni a nyugalm(am)ba, ám kicsit megijedtünk, ugyanis tőlünk (az utca végéből) egy földút vezet arra - a kilátó fele, fel a hegyekbe. Rengeteget sétáltunk, kirándultunk arra mindig (mert amúgy az egy turista útvonal) - és most szélesebbre lett "dózerolva", hogy elférjenek a munkagépek. Illetve a földút folytatásaként készült egy aluljáró is az M4 út alá, hogy haladhasson az út tovább, a hegyekbe. Szóval, bepánikoltunk, hogy a föld (kiránduló) útból betonút lesz, és akkor majd jön a sok kocsi és mindenki felénk közlekedik, de ma megnéztem a terveket és nem lesz út.. az ott csak egy szervizút.. csak az építkezés miatt barmolták szét a környezetet, na meg az aluljárót lebetonozták..
Ugyan láttam már korábban a terveket, de akkor még annyira távolinak tűnt az egész, el nem tudtam képzelni, hogy a gyönyörű, érintetlen természetet így szétbarmolják... nem is hittem, nem is akartam tudomást venni róla, hogy ott, egyszer, út lesz... méghozzá M4... most viszont, hogy tényleg ott van az út, "felébredtem"..
Nagy szívfájdalmam, hogy sehol nem építettek vad-átkelőt (Magyarországon nem divat...), így azt a gyönyörű környezetet és az állatok élőhelyét csúnyán szétdarabolták.
Nem tudom, hogy így hogy fognak átjuni erre a szakaszra, félek, sehogy... hacsak nem az aluljárón - elméletileg azt továbbra is csak a pilisiek fogják használni, mikor mennek kirándulni, tehát elvileg nem lesz nagy forgalom, esetleg, ott, átjöhetnek..

M. szerint így a ház értéke megnő, hiszen az M4-ről könnyebb megközelíteni, és az embereknek a közlekedés a legfontosabb, eljutni A-ból B-be... de bevallom, én jól megvagyok az alacsonyabb értékű, világ zajától messzebb lévő, őzikés otthonommal...  no igen, más az értékrendem... félek, lassan nekünk, embereknek sem jut ezen a bolygón egy természetközeli hely, mert már mindenhol utak meg házak lesznek... 

Mindenesetre, ha már ott voltunk, felmásztunk az útra, jól megnéztük magunknak, meg sétálgattunk rajta, meg fotózgattuk, átadás után már nem nagyon lesz rá lehetőség.. kicsit történelmi pillanat ott lenni, amikor létrehozzák, hiszen mi már nem leszünk sehol, amikor az út még mindig kanyarog majd... de valahogy számomra ez végtelenül szomorú... mármint, hogy volt szántóföld, fák, természet.. és most nincs... :(.

Láttam ugye előtte, a gyönyörű természetet, amibe beleszerettem.... és látom most, utána... szívem megszakad... tényleg az állatok most már minden este úgy aludhatnak el (meg én is...), hogy Énistenemjóistenem, reggel, ha felébredek, az erdő, a természet még itt legyen... :(

A földút, amit kiszélesítettek... 

 ... és építettek egy aluljárót...



Az aluljáró tetejéről (ergo az M4-ről) a kilátás... hát, szép egy utat vágtak a természet közepébe... 


Kilátás az M4-ről 


Kilátás az M4-ről... imádott természetem... :(


 Szervizút

Azért láttunk természetet is.. nem tudom mi ez, de szép..


Nem tudom, hogy mi virágzik (csipkebogyó volt a környékén, tearózsa lenne, nem hiszem), de szép...


M4 átadás előtt

 Pályázhatunk a tökéletes családi szelfire



Most hétvégén csak Királyfi jött. A hangulat nagyon jó volt, M. sem volt befeszülve, kicsit sem, sőt... teljesen össze vannak nőve a fiammal, olyanok, mint apa és fia, azt hiszem, mindketten megkapják a másiktól azt, amit a saját vérszerintitől nem... Így hát együtt építették a kutya (macska) kéglit... jó nagy kutyaház, plusz két hely a cicáknak, hogy mindenkinek legyen kis kuckója. Együtt méricskéltek, vágtak, daraboltak, jó volt nézni, egészen meghatódtam.

A változatosság kedvéért Királyfi ismét húslevest rendelt, így ismét húsleves főtt az üstben.
Én sem stresszeltem, a legnagyobb problémám az volt, hogy melyik virágot hová ültessem. Mert hát természetesen a fodrász mellett ott van a jó kis gazdabolt, nekem meg volt még fél órám, így bementem, a galád növények meg a szatyromba ugrottak, vasárnap a piacon pedig további támadást intéztek ellenem... készen van a téli vájling style, a nagy fadobozba is új bélést, földet és növényeket raktam, csinikék lettek. A kertben is folytattam az őszi rendrakást, szóval jól haladok. Van egy nagy vashordóm, amiben epret próbáltam tartani, de nem megy ez nekem, így most földet frissítettem és tele dugdostam tavaszi virághagymákkal, jól fog majd mutatni, úgy hiszem.

Hamarosan tűzriadó lesz itt bent. Nagyon életszerűen ki van adva, hogy mikor lesz "tűz" és hogy kell elhagyni az épületet. Kis kolléganőmmel arról beszélgettünk, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén ki mit tenne... viccből mondtam, hogy én elmennék az őrökig (innen 20 lépés), ott "elájulnék" és ők kivinnének.. no a kis kolléganőm közölte, hogy ne építsek arra, hogy amikor mindenki az életét menti, akkor ők engem kivinnének, mert hogy ő se segítene senkinek... néztem rá bután és értetlenül, hogy tessék? Még egyszer elmondta, hogy ő senkinek nem segítene, csak az számítana, hogy ő éljen és nem érti, hogy én miért segítenék bárkinek, meg hogy bárki segítene bárkinek...  Hát jó, mert kölcsönösen nem értjük egymást... Én bizony segítenék. Kérdezte, hogy akkor is, ha a családom vár haza? Hát mondom, mindenkit vár haza a családja. Kérdezte, hogy az életemet kockáztatnám? Mondtam, hogy igen, mert ott nem azon agyalnék, hogy vár a családom, hanem azon, hogy másoknak segítsek.... Majd végül azzal zárta le az eszmecserét, hogy "helyzetben" úgysem úgy tesznek az emberek, ahogy azt előtte előadják... hát mondom, én úgy tennék, mert olyan személyiség vagyok, de igazából már csak legyintettem...
Nem térek magamhoz, komolyan... ti hogy gondoljátok?

Van egy kisfiú Pilisen, három-négy éves, születése óta a rákkal küzd.. a város összefogott, mindig volt valami gyűjtés a családja és részére, egy emberként kívántuk a gyógyulását... nyáron, amikor hazaengedték a kórházból, egy picit mindenki felsóhajtott... erre tegnapelőtt hajnalban elment... pont az édesanyja születésnapján... írt is egy bejegyzést ezzel kapcsolatban... de azért a sok jókívánság ott van az adatlapján: boldog születésnapot... a szívem belesajdul: hogy lehetnek az emberek ennyire érzéketlenek, tapintatlanok? Ennek az édesanyának már sosem lesz boldog a születésnapja....

Tegnap, a piros virágot meglátván azonnal eszembe jutott, hogy miért lehetek ismét embergyilkos kedvemben és miért idegesít ennyire a butaság. Most rendeződtek a dolgok és képes vagyok ismét csak legyinteni, ha - szerintem - valaki buta.
Tegnap arra ébredtünk hajnali ötkor, hogy a szembe szomszéd szomszédjánál - ergo shréhen szemben - majdnem szomszédban rendőrök vannak, méghozzá nem is kevesen, és javában helyszínelnek.. még kordont is felhúztak... M. szerint éjszaka érkezhettek, mert egyszer hallott sok kocsit jönni, így valószínűleg egész éjjel ott voltak - de csendben jöttek, csendben végezték a munkájukat és csendben is mentek el.
Az a szomszéd mindenkinek a bögyében van, mert a nagy házában és a melléképületében munkásszállót alakított ki, és kurvákat (tényleg) is ott szállásol el, na meg mikrobusszal közlekedő munkásokat is. Amúgy annyira nem zajosak (nekünk, akik arrébb vagyunk), de mégis sokan vannak és nagy forgalmat csinálnak az utcában, ami rossz.
Nyilván kíváncsi mindenki, hogy mi történhetett - gondolom, hogy akármiért nem jön ki ennyi kocsi és nem zárják le a területet, de nem sikerült semmit kideríteni, még a riasztott nyugger barinőmnek sem... Szokatlanul nagy a csend, de két mikrobusz ma is ment dolgozni és a házban is világít a lámpa...  mondjuk a police szalag ma is ott lifegett az oszlopokon, én tuti szedném le azonnal, ahogy a zsaruk elmentek, nem bírnám elviselni, hogy a házam előtt ott van... ami azt illeti, önző módon abban reménykedünk, hogy ezzel a történéssel eltűnnek az albérlők és visszakapjuk a forgalommentes utcánkat.

Minden évben kiosztják itt a Návay-Hajnik díjakat az arra érdemesült dolgozóknak, a Vadász-teremben. Amihez tartozik egy gyönyörű, óriási erkély is. Naná, hogy kimentünk fotózgatni.