Csak, hogy értsétek. M-mel lassan hét éve ismerjük egymást.. akkoriban még a legrosszabb apák közé tartozott, nem nagyon tartotta a kapcsolatot a gyerekével, el volt foglalva a kocsmával meg a csajokkal. Amikor összejöttünk, én motiváltam arra, hogy foglalkozzon a fiával és ezt úgy is támogattam, hogy én foglalkoztam sokat a fiával (nyilván valahol kompenzálni is akartam a saját fiam miatt kialakult traumát).. sokat volt nálunk a gyereke, sőt, túl sokat is.
M lehozta, ő elment dolgozni, vagy máshova, a gyerek végig velem volt... sőt, olyan is volt, hogy anyuka kiment Kanadába egy egész hónapra (!), és a saját szabadságomat beáldozva, akkor is én voltam a gyerekkel. Így utólag ez már nonszensz.
Akkor még sokkal kisebb volt és cukibb is, voltak fura dolgok, de nem volt ennyire megterhelő, mint most. Én vettem észre, hogy komoly tanulási nehézségei, figyelemzavarai vannak és jeleztem M. felé, hogy valami nagyon nem stimmel a fiánál, nem ártana tanulnia vele, de a válasza az volt, hogy a gyereket az anyja neveli, őt nem érdekli, ő nem fogja nevelni, sőt, nem fog vele tanulni sem.
Aztán nagy nehezen szólt anyukának, hogy valami nem stimm, de anyuka hárított, mondván, minden okés a gyerekkel.... 14 éves korában vizsgálták meg, akkor derült ki, hogy nekem van igazam, 90 alatti az IQ-ja, retardáltnak számít - 14 évesen vitték át ebbe a speciális iskolába. 14 évesen, amikor már nem fejleszthető úgy, mintha időben oda került volna, pláne úgy, hogy az anyja sosem tanult, sosem foglalkozott vele egy percet sem.
Ebben az iskolában eljátszogatnak, sütnek-főznek, szépen írnak, de nem tanítanak nekik semmit, többek között a szorzótáblát sem tudja, a mai napig, vagy, hogy mennyi három kg. krumpli - ellenben az instán tudja, hogy kell szexoldalakat bejelölni. Megjegyzem, azt is én vettem észre, hogy a gyerek nem megengedett emberekkel csetel, azaz mindenféle pucér nőknek szivecskét küld, meg szeretleket... meg hogy valaki azt írta neki, hogy ha küld pucér képet, akkor ő is kap. Anyuka ezt sem tudta, tőlem tudta meg (mármint M-től).
Én voltam az is, aki észrevettem, hogy a gyerek nem lát jól... persze jött a válasz, a gyereknek semmi baja... aztán a kötelező orvosi vizsgálat után a gyerek szemüveggel érkezett.

Így utólag úgy gondolom, túl sokat vállaltam ebből az egészből, úgy, hogy M. (meg a gyerek anyja sem) nem vett részt a saját gyerek nevelésében.
Én nem hinném, hogy az én dolgom az anyja helyett figyelni és képezni és nevelni a gyereket, nem nekem kellene felfedeznem az egészségügyi problémáit, vagy, hogy mit csinál a neten... nem az én dolgom ingyenes babisitterként részt venni a család életében. Nem én vagyok az anyja, csak az apjának a párja.
Van nekem egy saját gyerekem, az én dolgom az, hogy rá figyeljek, rá vigyázzak, őt kísérjem az útján.

M. fia azóta 15 éves lett, megnőtt, és egy 15 éves gyereknél sokkal nehezebb kezelni a retardáltságot (így hívják hivatalosan a 90 iq alattiakat), a neveletlenséget és a tiszteletlenséget. Nem is gondolom, hogy nekem kell ezzel az egésszel foglalkozni. Ebben is, mint minden másban túlságosan elkényeztettem M-et és túlságosan rám támaszkodott és anyuci is durván visszaélt a helyzettel.
A helyzettel, ami egy ideje számomra teher. Már csak azért is, mert óriási a különbség a két gyerek között, ráadásul már Dávid sem tudja, nem akarja kezelni őt. Azért jön haza, hogy pihenjen, nem azért, hogy pesztrálja a másik gyereket.

Azóta én is változtam, felálltam a depresszióból, feldolgoztam a saját traumáimat és rájöttem arra, hogy ideje a saját életemet élnem. Sikerült döntésképessé válnom, határozottá, egy olyan emberré, aki tudja, hogy mit akar és el is éri azt - de a legfontosabb, hogy sikerült elérnem azt, hogy már nem hagyom, hogy kihasználjanak, hogy tiszteletlenek legyenek velem, nem megyek bele olyan helyzetekbe, amik nekem nem jók. Semmivel nem vagyok kevesebb mint mások és több sem - és ehhez mindig, minden körülmények között tartom magam. Nem vagyok csicska, nem vagyok lábtörlő, nem vagyok használható és kihasználható. Adok, de el nem vehetnek tőlem. Segítek, de senki helyett nem cselekszek.
Persze sokszor, sokaknak ez nem tetszik, de ez nem az én problémám. Sokat dolgoztam magamon azért, hogy ide eljussak és jó itt lenni, ahol vagyok, jó volt megtalálni magam, jó teljesértékű emberként élni az életemet, jó volt letenni a múltamat, jó érzés becsülni magam.

Szeretem M-et, de a szeretet nem arról szól, hogy mindent rám lehet pakolni.


A megszokáson változtatni nehéz, hiszen a változást nem sokan szeretik és igyekeznek ellenállni. Így hát meg kell küzdenem azért (is), hogy olyan, új határokat húzzak, amik nekem jók - a nem az én feladataimat pedig letehessem.

És az életembe nem fér bele az, hogy én neveljem, tanítsam, fegyelmezzem, képezzem, fejlesszem MÁS speciális igényű gyerekét.
Egy párkapcsolat pedig azért van, hogy a társak csapatként éljenek, szeressék és támogassák egymást.. hogy azt a bizonyos kosarat mindketten cipeljék. Nem vagyok (már?) kapcsolatfüggő és nem fogok megtenni olyan dolgokat, amik nekem rosszak csak azért, hogy ne maradjak egyedül. Sokat szenvedtem ebben a kapcsolatban, ezért a kapcsolatért, de ma már eljutottam odáig, hogy csak addig vagyok benne, amíg jobb vele, mint egyedül.
Mert ez az én életem, amiből túl sokat adtam már másoknak. 44 évesen ideje, hogy megtartsam magamnak.