Jeleket kértem az Univerzumtól a kérdésemre...olyanokat, amiket még én is megértek... aztán bekapcsoltam a rádiót, hadd szóljon a zene... egy idő után elkezdett gyanússá válni, de mondom csak véletlen, hogy így vannak összeválogatva a dalok... aztán mosolyogtam, majd nevettem, a mostani daltól meg már visítva röhögök, hogy na neeee! 

Elég volt a jelekből, felfogtam, megértettem... kösziii! 

Az már csak hab a "jelek tortáján", hogy a rádióban van valami nyereményjáték és túléléses történettel ajándékot lehet nyerni... mert hősökre szükség van vagy mifene... jött olyan történettel a delikvens, hogy "egy fiút megrázott az áram és én kihívtam a mentőt..." kapott is ajándékot... bocs, de ez is valami? Én magammal élek és még mindig élek! Na ez a hősiesség, nekem, engem kibírni... A főnyeremény engem illetne... szerintem... :D

Szerintem hónapokig nem hallgatok rádiót megint... 

Néhány napja még az elfojtásról és az abból eredő frusztrációimról írtam, ami eléggé megnehezítette az életemet... mostanában meg azon kapom magam, hogy túlárad bennem a szenvedély.  

Mintha átszakadt volna egy gát, ha olyan helyzetbe kerülök, ami nekem rossz, klintísztvúd még elő sem kapta volna a pisztolyát, én meg már el is ástam az ellenfelet hat láb mélyen. 

Eddig, bár határozottan kiálltam magamért, de mindig meggondolva, hogy mit mondok, nyugodtan, higgadtan, kulturáltan, csendesen tettem, aztán utána meg puffogtam, hiszen a feszkó azért mégiscsak bent maradt. 

Mostanában viszont, bár továbbra sem kiabálok (az az én hangszínemmel nem előnyös), de mondhatom azt, hogy "ami a csövön kifér", szóval kiadom magamból amit érzek és gondolok... és hopp, meg is nyugszom. 

Aztán meg csodálkozva nézek ki a fejemből, hogy hűjazannya, ez a tornádó tényleg én voltam? 

Váó. Nekem ez a változás tetszik. 

A fiamnak is mindig azt mondom, hogy az agresszió rossz, ne bántson senkit. De ha őt bántják, üssön vissza, mégpedig úgy, hogy a másik egy életre megtanulja, hogy vele nem lehet cicózni. Azt hiszem, most megfogadtam a saját (fiamnak adott) tanácsomat. :)

Időnként látok ősbölcs kiírásokat arckönyvön, különböző - szerelmi, drámai - témakörökben. Általában jól tolerálom őket, tovább görgetek aztán szevasz.

Most egy ismerős a nagy szerelmi-bánatos drámája keretében megosztotta, hogy "mindig akkor marad az ember egyedül, amikor szüksége lenne valakire" - vagy valami hasonló megnyilvánulás volt, nem tudom már pontosan idézni és nem érzek energiát ahhoz, hogy most előkeressem. 

Szívem szerint odaírtam volna, hogy azt kapod, amit adsz. Ha nincsen senki, amikor szükséged lenne valakire, akkor nyilván te sem voltál, amikor valakinek szüksége volt rád. 

Az emberek általában nem egy emberrel állnak kapcsolatban, ergo a nagy számok törvénye alapján, valaki kell, hogy legyen, aki van a bajban is. Lehet száz sekélyes kapcsolat, ismerős, cimbi és haver néven, de egy barátságot építeni kell, azért tenni kell.

Ha normális emberi kapcsolatokat építünk és ápolunk a megfelelő emberekkel, akkor sosem vagyunk egyedül. 

Persze lehet, hogy itt ismét a naivságom és az idétlen ideám áldozata vagyok, de ezt azért nem hinném :)

Szóval bocs, de aki úgy érzi, hogy egy barátja sincs, az drámázás helyett kezdjen el gondolkodni azon, hogy vajon miért is alakult így? 

És ilyenkor nagyon gazdagnak érzem magam... időnként szivat az élet, de nekem vannak barátaim :)

Ahogy este hazaértem és betettem magam mögött a kaput, hallottam a felháborodott nyávogást... Ugyanis ő kint maradt és nehogymá' fel kelljen ugornia a kerítésre és úgy bejönni, mint egy átlagos macskának... azon kívül, hogy flúgos, nagyon ragaszkodó cica... akkor van nyugton, ha az ölemben ülhet, aludhat, ha bújhat... semmi más nem érdekli, ebből állna az élete, ha hagynám...  szerintem a világ legragaszkodóbb teremtése...

Volt már nekem macskám, nem kevés... ugyanilyen nevelésben, ellátásban részesültek, és tudom, hogy a macskák mindegyike teljesen más személyiség, de azok amolyan macskamód viselkedtek... bújtak, doromboltak, de nem nem ebből állt az életük... 

A legkedvesebb cirnyóm, Mazsi, aki sajnos eltávozott már, nagyon okos és intelligens volt... ő... ő más volt mint a többi... az Etalon... a Pótolhatatlan... 

Gizike cukkendroll, de Ő nem a Mazsi... és lehet, hogy ez a kis szerencsétlen ezt érzi... és ezért ennyire ragaszkodó... és néha annyira sajnálom őt, mert hiába minden, szeretjük persze, de Mazsi után nekünk már minden macska csak egy macska, akármilyen édes is... 

Ugyanígy vagyok a kutyámmal... imádott vizslám eltávozott (úgy ment át a szivárvány hídon, hogy Mazsim odabújt hozzá és dorombolt neki, reggel úgy találtunk rájuk, hogy a cica a kutyán feküdt... és sírt - mert bizony akkor tudtam meg, a macskák tudnak sírni, vannak könnyeik...), és hiába van egy tök cuki, iszonyatosan ragaszkodó, de rosszcsont kutyám, akit amúgy a menhelyről hoztam ki, és szeretem is őt persze.... de nem tudok vele úgy viselkedni, ahogy Raptorommal... szégyellem, de hiába van a ragaszkodásuk, a feltétel nélküli szeretetük, nem tudom őket ugyanúgy viszont szeretni, pedig megérdemelnék... elvégre én vittem haza őket és én vállaltam felelősséget értük... nem bántanám őket soha, és el is látom őket, de nincs meg az a szál a részemről.. az a kötődés... vajon miért van lelkiismeretfurdalásom egy macska, meg egy kutya iránti érzéseim miatt?

Ez egy Garfield-feelinges bejegyzésnek indult egy lusta és elkényeztetett macskáról, erre totál pszichológiai drámát csináltam belőle... 

Lehet, hogy kutya- és macska téren is csak egy Igazi van, mint a szerelemben...? 

Miközben egy másik vonat már elindult, valaki úgy gondolta, hogy már nincs szüksége a kiürült sörös dobozára, és kidobja. Nyilvánvalóan a szemetesbe célzott (naná, hogy nem a vonaton lévőbe), de naná, hogy nem talált bele és az én fejemen koppant (és persze naná, hogy az egész peronon kábé én álltam egyedül...), és naná, hogy bár üres volt, de a kabátomra azért még jutott belőle... 

Hálás lennék, ha legközelebb egy bontatlan doboz sörrel dobna meg, ha már annyira dobálni akar (egyébként meg a *** moderálva*** te ***moderálva***!).