Néhány napja még az elfojtásról és az abból eredő frusztrációimról írtam, ami eléggé megnehezítette az életemet... mostanában meg azon kapom magam, hogy túlárad bennem a szenvedély.
Mintha átszakadt volna egy gát, ha olyan helyzetbe kerülök, ami nekem rossz, klintísztvúd még elő sem kapta volna a pisztolyát, én meg már el is ástam az ellenfelet hat láb mélyen.
Eddig, bár határozottan kiálltam magamért, de mindig meggondolva, hogy mit mondok, nyugodtan, higgadtan, kulturáltan, csendesen tettem, aztán utána meg puffogtam, hiszen a feszkó azért mégiscsak bent maradt.
Mostanában viszont, bár továbbra sem kiabálok (az az én hangszínemmel nem előnyös), de mondhatom azt, hogy "ami a csövön kifér", szóval kiadom magamból amit érzek és gondolok... és hopp, meg is nyugszom.
Aztán meg csodálkozva nézek ki a fejemből, hogy hűjazannya, ez a tornádó tényleg én voltam?
Váó. Nekem ez a változás tetszik.
A fiamnak is mindig azt mondom, hogy az agresszió rossz, ne bántson senkit. De ha őt bántják, üssön vissza, mégpedig úgy, hogy a másik egy életre megtanulja, hogy vele nem lehet cicózni. Azt hiszem, most megfogadtam a saját (fiamnak adott) tanácsomat. :)