Najó, hazudtam. Szoktam hülyeségeken gondolkodni.
Múltkor M. szemébe beszállt egy kis bogár, és amikor ki akartam szedni, elszaladt... kb. két milliméteres minibogár, minilábakkal, spurizott, mint valami profi sprinter, be, a szemhéj mögé... én persze teljesen pánikba estem, hogy egy bogár szaladgál a szemhéja alatt, és most tuti belefúrja magát a szemgolyóba és (nem részletezem tovább, legyen elég annyi, kreatív fantáziám van...).
Erre ma, hazafelé az én szemembe is beleszállt egy ilyen bogár, és amikor ki akartam venni, nem hagyta magát, és az is elsprintelt... Természetesen a történet folytatása horror verzióban, többféle változatban lepergett a szemem előtt, szóval, ha nem jelentkeznék többé, ez az oka.

Tegnap barátnőm azt fejtette ki, hogy milyen gyorsan ment el a nyár és ezt a pár napot még hatékonyan kellene eltölteni, mire én azt mondtam, hogy az én nyaram csodálatos volt, és semmi világmegváltó tervem nincs, örömteli programom pedig bármikor lehet, nem csak nyáron. Erre kicsit szemrehányóan közölte velem, hogy "persze, mert te mindig, mindennel elégedett vagy". Én meg mit mondhattam volna, mint azt, hogy ez így van rendjén.

Barátnőm egy tükörkép számomra... Régen én sem bírtam magammal, és a lelkemben uralkodó káoszt a külső világom kényszeres rendbetételével próbáltam uralni, soha, semmivel nem voltam elégedett (leginkább magammal) és örökké pakoltam, rendezkedtem, változtam és változtattam, agyaltam és agyaltam és agyaltam...
De mára lenyugodtam.

Befejeztem a múltban és a jövőben való időzést, a múlton és a jövőn való örökös agyalást, a semmiből való problémák gyártását, a "mi lett volna, ha" és "hogy történhetett volna másképpen" kérdések feltételét, és jelen vagyok mindig, a jelen pillanatban.

Terveim vannak, céljaim vannak, szépíteni, fejleszteni szeretek, de már nem sietek, nem rohanok, nem görcsölök... igen, vannak megoldandó kihívásaim is, de már nem fújom fel őket nagyobbra, mint amilyenek, és nem csinálok kis gondból megoldhatatlant, pusztán a hülye agyalásommal.
Már nem vagyok a saját ellenségem. 

És igaz, ami igaz, valóban, elégedett vagyok. Megdolgoztam érte.

A kérdés pedig, amit nap mint nap, akár többször is felteszek magamnak az az, hogy "hogy lehetne ez még csodálatosabb?" 

Ahhoz képest, hogy ma nem dolgoztam, bakker... reggel elmentem végre a fizikoterápiás kezelésre, ami nagyon jó volt. Aztán elmentem a Bazilikához és ittam egy tejeskávét. A kávézóban szóvá tettem, hogy nincs magyar kiírás, és végül is az ott dolgozókkal ki is beszéltük, hogy ez mennyire helytelen, hogy Magyarországon egy kávézóban ne legyen magyar árlista, függetlenül attól, hogy turista központ-e vagy nem. Szerintem szégyen, hol van még ilyen ország, amely a saját tagjait veszi semmibe?

A kávé isteni volt, a személyzet nagyon kedves, én meg nagyon szőke, mert kaptam a pohárra kartont, hogy ne legyen forró (elvitelre kértem) és persze nem tudtam ráhelyezni, a végén a lány még arra is figyelmeztetett, hogy vigyázzak, a nyelvem ne égjen meg.
Mivel a kávézó teraszán még sok hely volt, így úgy döntöttem, hogy mégis ott fogyasztom el a nedűt.

Volt egy betervezett célom is. Ott, a közelben dolgozik valaki, aki nagyon ellenem van és mindenáron ártani akar nekem, úgy, hogy csak közvetve ismer (ergo személyesen nem), és ez nem csak pletyka szinten nyilvánult meg, hanem konkrét, aljas tettekkel... nevezzük nevén a dolgot, mentálisan bántalmaz(ott), de a mentális bántalmazásának is nagyon súlyos következményei voltak... . Voltak álmatlan éjszakáim miatta, rengeteget sírtam, sőt, még telefonszámot is kellett cserélnem, totál kikészültem lelkileg attól, amit művelt... Döbbenet, hogy mekkora károkozást engedtem egy gyakorlatilag vadidegennek.
De szerencsére én ebből is tanultam és ezt is a saját fejlődésemre használtam fel. A mentális bántalmazás engedélyezése az én döntésem.
Bár ő a mai napig személyes megszállottam, én már változtam és változtattam. Elkezdtem úgy tekinteni rá, az az ő világa, az ő valósága, és nekem nem kell azonosulni vele, és nem más az egész, csak az ő érdekes nézőpontja, és valójában nem árthat nekem, ha én azt nem engedem. A gyengeségemből erőt kovácsoltam.
De úgy éreztem, hogy a végleges lezáráshoz szükséges az, hogy elé álljak és felszólítsam arra, hogy nézzen a szemembe.
Egyszer már egy buszon együtt utaztunk, ahol ő nem ismert meg engem (pedig még meg is löktem), de akkor rosszul lettem a közelségétől, pánikrohamot kaptam....
Sajnos a jelenlegi tervem csak félig sikerült, ugyanis amikor érkezett, mire odamentem volna hozzá, már bement az épületbe, ahová nem akartam utána menni, hiszen nem balhét akartam, csak azt, hogy a szemembe nézzen. Ettől függetlenül az akciót sikerélményként könyvelem el, ugyanis megjelenésétől nem ugrott görcsbe a gyomrom, nyugodt és magabiztos maradtam és energiával teli. Sőt mi több, megkönnyebbültem, ami csodálatos érzés és azt jelenti, ismét megszabadultam egy negatív korszakomtól.

Ezután elvégeztem a mai napra tervezett próbavásárlásokat, majd a barátnőmmel töltöttem a napot és ünnepeltünk egész nap. Nálunk ez egy szokás, minden jó történést megünnepelünk, és ez nem alkoholos dorbézolást jelent, hanem azt, hogy mindig azt mondjuk "most ünnepelünk" és az akár egy pohár málnaszörppel is megtörténhet, hogy koccintunk a velünk történő csodás dolgokra, és most is volt bőven mit megemlíteni. Beültünk a Duna-parton a Bálnába, majd felsétáltunk a Gellért-hegyre egy-egy doboz frissítővel és az árnyas fák alatt beszéltünk ki minden témát, ami egy nőt érdekelhet, ami egy barátságban felmerülhet.

Szép és jó dolog, hogy voltam ma a kezelésen, de sajnos megint sikerült megerőltetni a bokámat a sok sétával és gyalogolással, jó nagy hiba volt.

Elméletben mindenki tudja, hogy a másik róla alkotott véleménye személyes meggyőződésből fakad és vígan mondják "lesz.rom ki mit gondol rólam", az is elképzelhető, hogy így is gondolják. Ám úgy vélem esténként ennél jóval többen pityeregnek, forgolódnak álmatlanul a másik véleménye miatt, mert mégis azonosultak vele... én is ilyen voltam, elfogadtam mások véleményét, lesz.tam, ám mégis tudat alatt azonosultam velük, ezáltal okoztam magamnak pityergős perceket... ám most végre eljutottam arra a szintre, hogy már máshogy cselekszem... elfogadom mások véleményét, de ezzel egy időben tudatosítom magamban, hogy az ő világuk nem az enyém, az ő valóságuk nem kell, hogy az én valóságom legyen.
Mindenki a saját életét, valóságát, meggyőződéseit, korlátait, félelmeit éli, nem kell, hogy a világok keveredjenek, hogy emberek átrántsanak a saját, nekem nem tetsző világukba, mert abból mindig káosz van és általában én szívom meg - saját terepen legyőznek a rutinjukkal.
Ez nekem jelentős előrelépés, azt hiszem ma meg is ünnepelem, hogy elértem és végre tényleg elértem ezt a mérföldkövet.
"Ki minek gondol, az vagyok ANNAK" :)

Ma reggel még úgy éreztem magam, mint szélbe dobott puzzle készlet, sose rakom össze magam, de aztán a meditáció segített és az, hogy az asztalra csaptam: márpedig ez nem az én világom, gyerünk Univerzum mutasd meg, mi jóval tudsz kárpótolni!
Délutánra eljutottam arra a szintre, hogy hű meg ha és aztamindenit! Nagyon sok jó dolog történt velem. Például az, hogy holnapra ismét kaptunk egy plusz szabadnapot, mert xy jön látogatóba, és a dolgozók nem kívánt személyek odabent, egy próbavásárlást megcsináltam ma, kb. két perc alatt végeztem, a vonaton kaptam egy nagy, szeretettel teli ölelést, amire nagy szükségem volt... de sorolhatnám tovább és tovább a mai nap csodálatos történéseit. Hogy lehetne ez még ennél is jobb?

Ja, amúgy ti tudtátok, hogy van olyan, hogy "székletdonor"? Az orcakönyvön láttam egy felhívást, hogy ilyet keresnek, én először és másodjára sem hittem a szememnek, hogy ilyen létezik, de utánanéztem és létezik.

Mivel úgy van a nyár, hogy egy hét munka, egy hét szabi, a mostani hetem a munka(hely)en töltöm. Szerencsére most is érvényes a könnyített műszak, és szerencsére a főnök még nem tűnt fel. Így kibontakozhatok - blogokat olvasok, írhatok végre bejegyzéseket (hehe), tanulhatok, inspirálódhatok.  Szerencsére nagyon hasznosan el tudom tölteni az időmet.

Munkaidő után pedig ismét mehetek próbavásárolni. Az első kifizetések már megérkeztek a számlámra, tehát fizetnek rendesen, úgyhogy érdemes csinálni.

Most már csak arra kell választ találnom, hogy vajon miért jönnek velem szembe tömkelegével a párkereső honlapok? Az kellene még nekem, hogy ne unatkozzak... jaaa.... nem is unatkozok.
Mingyá' körbeveszem magam fokhagymával, meg Bibliával meg keresztekkel, hogy védelmezzenek.

Kaptam ajándékba két nagy tököt. Mivel tökgyalum nincs otthon, így elkezdtem agyalni, hogy mit is kezdjek vele... nézegettem a neten a recepteket, de egyik sem hatott meg... nos, a vége az lett, hogy egyikőjüket felkockáztam, jénaiba tettem, tejfölből, krémsajtból, tejből és carbonara porból szószt készítettem hozzá, ráöntöttem úgy, hogy teljesen befedte a tököt, a tetejére reszelt sajtot szórtam és megsütöttem... enyhén szólva is bitang jó lett. A szósz a sütéstől krémsűrűvé vált, és kihűtve is mennyei finomság lett belőle.
A magokat meg jól eltettem, hogy legyen jövőre nekem is.

Amikor kiesek az egyensúlyomból, egy meditáció mindig segít. Belépek a jelen pillanatba, mint egy védelmező burokba és tudatosítom magamban, hogy a múlt már elmúlt, a jövő pedig még nincs itt, felesleges a jelen pillanaton kívül bárhol időzni. A jelen pillanat az egyetlen, ahol biztonságban vagyok... ilyenkor kitágul a tér, elcsitul a vihar, megnyugszik a lelkem.

Miért mindig a bántalmazott gondolkodik azon, hogy mit rontott el? (teljesen mindegy, hogy milyen jellegű bántalmazásról van szó...)