M. gyerekének anyjának újabb akciója van. A testvére kanadában él és ez a nő gondol egyet, oszt megy, mert tesó fizeti a repjegyet (meg amúgy mindent). Persze, a gyerekét itthagyva (nyilván a nagyobbat), mert annak suli van.
Öt éve négy (!!!!) hetet volt kint, nyáron pont szabin voltam és én vigyáztam a gyerekre - akkor még kisebb volt, nem ment az agyamra, de azért hát na.
Két éve anyuci ismét lelépett egy nyárra, de úgy, hogy iskolakezdésre sem érkezett haza (!!!).
És most, megint kitalálta, hogy ő novemberben kimegy Kanadába az új hapijával és az új gyerekével - a nagyobbikat meg itthon hagyja, mert annak suli van. WTF?????
Ja, azt nem tudja, hogy mikor jön vissza, amikor lesz olcsó repjegy (alaphangon két hét, de általában négy hétre szokott kimenni). WTF????
Azt is kitalálta, hogy öt évvel ezelőttről M-nek van tartásdíj elmaradása és jó lenne, ha odaadná.
Mondtam M-nek, hogy ad1 egyszer már letisztázták, hogy nincs tartozása, ad2 a tartásdíj a gyereknek van, nem anyuci kanadai utazásának fedezésére. Tiszta vicc, hogy ez a nő a mai napig bankautomatának nézi M-et - és igen, én vagyok a gonosz utód, aki rendre megvétózza anyci terveit. A gyerek mindent megkap, új ruhát is, anyuci a saját luxus igényeit fizesse csak a saját pénzéből. Még hogy elmaradt tartásdíj, hogy a francba ne... öt éve, amikor kiment Kanadába, M-mel fizettette ki a jegyeket...
A gyerekre anyuci testvére vigyázna, akinek van két Down kóros gyereke és most megint gyereket vár. Ergo a gyerek ott nem fogja kibírni, tehát hozzánk akar majd jönni. Ami nagy karrier lenne, lévén tőlünk nem fog tudni minden nap suliba felutazni.
De leginkább mi a b...sípszó...ját képzel ez a nő, hogy lelép és évente - két évente itthagyja a gyerekét hetekre úgy, hogy azt sem tudja, mikor jön haza? Menjen a téli szünetben, vagy a nyáriban, de vigye a nagyobbik gyerekét is és nem azért, mert nem bírom a kölyköt, hanem azért, mert ő az anyja és ezt nem teheti meg vele...  Csóró gyerek, nem véletlen, hogy ilyen nehéz eset...

Van egy nagyon jó használt bútor bolt Monoron. Pénteken kinéztem egy konyhabútort, ötvenezer forint volt az ára, újszerű volt - szombat reggel már fél 8-ra ott voltam (8-kor nyitnak) de már más is ott volt érte - hát, én nem harcolok, elindultam az állomásra, majd a kiváncsiság azért csak hajtott, két perc múlva visszafordultam. Személyesen látva a konyhabútor tényleg egy álom, de kicsi, és összesen 8-an voltunk ott érte, nyitásra.
Na majd legközelebb. Megmutatni nem tudom, mert rendben tartják a facse oldalt és azonnal leveszik, ha valami elkelt.
Hétvégén azért átrendeztem a konyhát (megint) - mindig találok változtatni valót..


Aztán hazaérve sütöttem jó sok palacsintát, mert Királyfi ment a barátjához. Itthon hagyta. Aztán, amikor ment  vonathoz, ott derült ki, hogy a diákját is itthon hagyta, így volt egy plusz köre, majd Pesten rossz villamosra szállt.. hát nem volt éppen egy szerencsés nap.
M-mel jött a fia, este értek haza... játszott a gépen, majd reggel felkelt, hogy megy az apjával - én azt hittem, hogy dolgozni megy vele, máskor is volt erre példa, de nem, hazament. Én mindenesetre nem szomorodtam el a hírtől, így volt egy teljes szabadnapom. Azért csomagoltam neki néhány palacsintát, majd a többit lefagyasztottam.

Reggel már kint voltam a piacon, vettem egy csomó árvácskát, egyet ajándékba is kaptam, mint törzsvevő - majd egész nap a kertet bűvöltem. Megejtettem az utolsó fűnyírást az utcán és a kertben is - a fűkaszás részek M-re várnak, sövénynyíróval pedig a kerítésen lévő borostyánt reguláztam meg. Közben találtam egy mélyen alvó egeret, de egy hős vagyok, mert ÉN lapátoltam ki (igaz, volt otthon Zubrovka és ő segített a művelet végrehajtásában). A levágott fűnyesedékkel betakartam (mulcsoztam) a málnát és a virágoskertet is, majd a málnához tetőcserepeket is raktam, mert a kutya mindig kiássa őket (oda fekszik hűsölni) és nem akarom, hogy tönkremenjenek. Azt olvastam a neten, hogy a fűnyesedékben rengeteg a vitamin, úgyhogy csak jót tehetek vele, ha talajtakarónak használom.
A kályhában lévő fahamut is szétszórtam (általában a komposztra megy, de most közvetlenül a földre szórtam) - állítólag kártevőirtásra is jó, állítólag az is nagyon hasznos vitaminforrás, szóval jövőre burjánozni fog a kertünk.

Elültettem az árvácskákat, állítólag ők egész télen, a fagyokban is szépek, úgyhogy nagy reményeket fűzök hozzájuk, hogy vidámítani fognak a szépségükkel - illetve a múltkori fa szállítmányban találtam egy odvas fát, amit elkunyeráltam (kemény munkával) M-től, így most virágtartóként él tovább, nekem nagyon tetszik. Amúgy M-nek is. A favágásból maradt háncsokkal a vájling és faláda tetejét borítottam be (mulcsoztam), nagyon mutatós lett a virágok köré rakva.
A muskátlikat téliesítettem - még virágoznak, nagyon szépen, de összeültettem őket és ha még hidegebb lesz, visszavágom őket és a lakásban próbálom meg túléltetni velük a telet (állítólag lehet).
A kaktuszok már lakáslakók. 


A nagy kipihentségem és fittségem valószínűleg annak köszönhető, hogy ismét csinálom a xanax-kúrát,a mi azt jelenti, hogy néhány napig (kb. egy hét, vagy amíg érzem, hogy most már jó), este, elalvás előtt beveszem az orvos által előírt mennyiséget. Ilyenkor mindig nagyon pihentetően tudok aludni (pisilni sem kelek fel) és egész nap nagyon fitt vagyok és energikus. Igen, mint aki kialudta magát. Nem pörög az agyam és nem álmodok hülyeséget és totál időben, probléma nélkül kelek.
Nem különösebben érdekel, hogy ki mennyire szidja ezt a gyógyszert, nekem segít. Mondjuk függő nem vagyok, mert kúraszerűen alkalmazom. Ugyanis alváskor - is - túlpörgök és emiatt nem tudok jól aludni, nem tudom kipihenni magam és koncentrációs zavaraim vannak, ami komoly fennakadásokat okoz a rendszeremben...

Kedd este még beugrottam öreg barinőmhöz hajat festeni.
Tegnap kényelmes ébredés után bográcsoltunk - most paprikás krumpli készült, vittem át a szomszédba öreg barinőmnek, és ma hoztam is magammal. Ebéd után öreg barinőmmel bicikliztünk egy órát, majd hazaérve délutáni pihi volt, igen csak jót aludtam. Amúgy nem is öreg, 61 éves, csak nem tudom, hogy hívjam. :D
Imádom, irtó jó fej, csak éppen a családjával vannak problémák.. azaz úgy nyalja ki a családtagjai popillóját, hogy már úgy is bánnak vele, mint egy rabszolgával, egy háztartási alkalmazottal... szeretem-imádom a fiam, de ha eljutnék oda, hogy a 40 éves fiam nekem dobná oda a cipőjét, hogy pucoljam ki, biztos fejbeverném - magam - egy péklapáttal.
Az egyik fia még nem is gáz, az külön is lakik - ok a szomszéd házban, de ragaszkodik az önellátásához, na de a másik... na az igazi mamahotelos kényelmes kis semmirekellő hapsi, aki két szalmaszálat nem tesz keresztbe otthon, sőt, számonkéri az anyját dolgokért... (tettem már helyre, amikor a szemem láttára volt tuskó...).
Szóval ott van a két hapi, három kocsi, ő mégis biciklivel jár bevásárolni...
Ott van két hapi, mégis én vagyok az, aki mindig megyek segíteni telefont beállítani, számítógépet nézni, jelszót változtatni... szívesen teszem, örömmel, de valahol mégis bosszant, hogy ennyit nem képesek az anyjuknak segíteni... nem szeretem látni, hogy rosszul bánnak vele, aki az életét adja a családjáért... és igen, bárcsak nekem ilyen anyám lett volna, akinek meg van, az nem becsüli meg... 

Tegnapelőtt, amikor kiderült, hogy Dávid érkezik, M. örömujjongásban tört ki - tegnap voltak együtt kutyát sétáltatni, boltban, mindenhova együtt mennek... szóval nagy a lelkesedés, teljesen össze vannak nőve, M. kivirul tőle és ez jó.

Ma az állomáson vettem észre, hogy a lakatot otthon hagytam - rábíztam a nénire a biciklikre figyel, de Királyfi jó fej volt, mert kiment és lelakatolta nekem.

Kedden szülői volt Királyfi sulijában, most az apja volt jelen. Azért is szeretem ezt az iskolát, mert minden gyerekkel külön foglalkoznak, mindegyiknek van egy mentorja, hétfőn és csütörtökön beszélgetnek el velük, tényleg, igazán odafigyelnek rájuk, minden tekintetben. Dávid már nem olyan stresszes és teljesen kivirult, motivált és ügyes. Na igen, ez a pedagógia.
A szülőivel kapcsolatban volt arról szó, hogy mindkét szülő legyen jelen - a mentor Dáviddal való beszélgetésekor kibukott a téma, hogy apuka nem túl együttműködő velem és a mentor elbeszélgetett vele, hogy tán változtathatna... persze eredménytelenül... ezért most a szülőin a béke kedvéért csak ő volt jelen. Dávid mondta, hogy ő ezt tudta és mondta is a mentornak, de azért az próbálkozott.
Most, a kudarc után, ha lesz időm, vár engem is, hogy megismerjük egymást. Nem a Katit várja, hanem engem. Nagyon hálás vagyok, nagyon becsülöm a sulit, hogy ennyire vigyáznak a gyerekekre, hogy végre, valahol engem is számításba vesznek és tisztelnek mint szülőt. Ez nagyon fájó pont volt az életemben eddig.
Most itt bent pont a kemény időszak jön, de a szünet után felveszem vele a kapcsolatot.

Amúgy meg, minden héten kellene szerdán egy szombat. 

Beszélgetés M. és a (15 éves) fia között

Erős idegzetűeknek, sokkoló tartalom következik!

M-mel való kapcsolatommal eljutottunk arra a szintre, hogy mint embert nagyon szeretem, de elfogadtam, hogy párkapcsolatilag nem jó társ. Nem társ.
Valójában olyan férfit akarnék, amilyen ő - csak más személyiséggel - és ezt meg is mondtam neki. 

Én nem akarok új párkapcsolatot - semmilyen párkapcsolatot. Úgy gondolom, az élet kimaxolta a lehetőségeket a párkapcsolataimmal és nekem itt az elég, kösz.. Elfogadtam azt, hogy sosem tudtam jól választani és már nem akarok párkapcsolati kérdésekkel foglalkozni. Engem, aki érzelmi alapokon működtem, ma már nem érdekelnek az érzelmek. Az érzelmeim csak beteggé tettek...
Alkalmazkodni viszont remekül tudok - és mint tudjuk, ez a túlélés kulcsa. Én meg egy túlélő vagyok.
Teljesen racionális és logikus döntés, ha valami nem megy, azt nem kell erőltetni, előbb vagy utóbb a motor is lefullad és nincs, aki beindítsa.
Ha az élet nem megy, akkor pedig meg kell találni azt, hogy min kell változtatni ahhoz, hogy menjen... 

Ezt meg is mondtam M-nek és kötöttünk egy egyezséget (nem most, már hetekkel ezelőtt, csak nem éreztem ingerenciát erről írni).
Barátként továbbra is nálam lakhat.

Ez neki azért jó, mert van hol laknia, nekem meg azért, mert a férfi munkákat elvégzi.

Ha azt gondoljátok, hogy ez a felállás olyan ritka lenne, tévedtek - számos velem egykorú nő vállalja ezt fel. Mi vagyunk az a réteg, akiknek már nincsenek illúzióink és kapcsolatot hazudni sem akarunk.. meg már nem is tudunk.

Persze sokan inkább homokba dugják a fejüket. Élnek a kapcsolatban, boldogtalanul, tudván tudva, hogy megcsalják őket, de kitartanak a házasság szentsége mellett, mert szenvedni jobb, mert mártírnak lenni jobb, mint beismerni a tévedést - sőt, mi több, facsebukon hirdetik a boldogságukat... sokan így élnek végig egy életet.

Én meg úgy, hogy érzelmileg lezárom azt, ami rossz és hozok egy racionális döntést és a javamra fordítom a rossz helyzeteket.


Ezzel a döntéssel felszabadult a lelkem... már nem érdekel, hogy M. mikor mit csinál és kivel, hogy kinek írogat és milyen szépeket, hogy bár fizikailag nem, de lelkileg minden nap megcsal... a háztartáshoz hozzájárul, mindent megszerel, mindenben segít...  - cserébe van hol laknia. Egészen barátivá vált a kapcsolatunk.

Azóta, mióta a lelki részét lezártam, vígan élem a világom, mint egy főnix, feltámadtam.
Olyan bátran húzom meg a határokat, mint még soha, sőt mi több, vannak határok, amiket betartatok, ami azért nem volt jellemző. Párkapcsolatként máshogy viselkedtem, ma már látom, feladtam önmagam - és most - szabadon - szintén máshogy viselkedek - önmagamként.
Nem veszek magamra a szeretet nevében olyan terheket, amik nekem rosszak és teljes mértékben az egyenjogúságra helyezem a hangsúlyt. Mivel most képes vagyok hitelesen kommunikálni, M. időnként meglepődik, de nincs vita.

Így van az, hogy azóta megfelelő mértékben járul hozzá a háztartáshoz, így van az, hogy azóta nem vállalom be a gyerekét és így van az, hogy tovább maradok ki koktélozni a barátnőkkel.. Más a kisugárzásom, más a hozzáállásom, sőt, azóta a gerincem is egyenesebb (már nem járok meggörnyedve), a ruhatáram szexisebb, a cipőm sarka magasabb.

Mondhatnám azt, hogy most élünk olyan kapcsolatban, amire vágytam. De ebben a kapcsolatban nyoma sincs a romantikus érzelmeknek, itt kőkeményen racionalitás van és egyenjogúság.

M. időnként meglepődik, hiszen ő azért abban reménykedett, hogy ez is csak egy időszakos hiszti, de így, hogy már hetek, sőt, hónapok teltek el - most már kapisgálja, valami végképp megváltozott. Sőt, valaki. Én.
Pláne, hogy minden nap elmondom neki: szeretlek mint embert, de nem mint párkapcsolatot., menj, szabad vagy, DE én is... 

Mostanság flörtölök is - tudatosan - és élvezem. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak arról van szó, hogy M. akármennyire is flörtölt másokkal, én nem tettem. Most meg igen.

A hétvégén elsétáltunk a boltba. Csak sétáltam mellette, hazafelé és az tűnt fel, hogy mindenki szemérmetlenül bámul... egy társaság, amikor elment mellettünk, majd leestek a bicikliről - M. szóvá is tette, hogy ismerősei és nem köszöntek neki - hát mondtam, bocs, nem téged figyeltek, illetve egy másik autó harsány dudaszóval haladt el mellettünk, és füttyögtek meg tapsoltak nekem, amitől M. ismét kiborult - pedig semmi szexis nem volt rajtam, csak a kisugárzásom. 



Nyilván a sértett büszkeség, az egó azért munkálkodik a háttérben, mert ilyenkor mindig kedvesen elmosolyodva közlöm vele: lám-lám, a Te szemedben elhalványultam, de most ismét ragyogok és nézd csak, ragyogtatok is... ilyenkor csak hallgat.
Amikor pedig azt mondja, hogy Úristen, de jó nő vagy, csak annyit mondok: én mindig is jó nő voltam, csak te nem vettél észre... én addig is itt voltam, míg te holmi olcsó nőket hajkurásztál... ilyenkor is csak hallgat.


Mondanom sem kell, azóta meg van kergülve és a lábaim előtt hever.. Femme Fatale lettem a szemében... én meg csak nevetek rajta - amitől még jobban megkergül... látom a tüzet a szemében, ami jót tesz az egómnak, de érzelmileg már nem hat meg... az van, amit én akarok és úgy van, ahogy én akarom és akkor, amikor én akarom... már nem neki van hatalma felettem, hanem nekem felette...

Az élet nem túl bonyolult, csak mi tesszük azzá - én, aki mindig érzelmi alapokon működtem, rájöttem, hogy a világon a legnagyobb baromság a szerelemnek nevezett érzelem. Még hogy, ha jót adsz, visszakapod.. egy nagy francokat.

Nem véletlen, hogy a világtörténelem során mindig is a nők irányítottak, a tömény szexuális kisugárzásukkal mindent elértek. Én meg jöttem itt a romantikus hablattyal, de ez a fajta romantika csak a romantikus filmekben létezik.... a férfiak egyszerűek, mint a faék és szex-szel, vagy szexuális kisugárzással...  náluk mindent el lehet érni.

Én sosem álltam bele igazán ebbe a női szerepbe... mindig tudtam, hogy milyen vagyok, hogy milyen lehetnék, hogy mik az erősségeim - de úgy voltam vele, hogy ne a szépségemért, ne a testemért szeressenek, ne azért, mert "jó nő" vagyok - hiszen az csak egy test, a lélek az értékes... értékeljék a személyiségemet. Aha, persze...

Mióta váltottam erre a "femme fatale" stílusra, a lábaim előtt hever - nem csak M., de sok másik férfi is.
Jó-jó, de leginkább szánalmasnak tartom...
Szánalmasnak tartom és köpnék egyet a világra, a férfiakra, hogy ennyiből állnak.. egy farokból... még akkor is, ha "rendes" férfiak, nincs olyan férfi, akit ne a farkával gondolkodna...

Nos, igen, kiábrándultam a világból, a férfiakból, csalódott vagyok, lehet, hogy meg is vagyok keseredve - ez a világ nem az én világom.... Szerencsére képes vagyok alkalmazkodni és mindent a saját javamra fordítani... a cél szentesíti az eszközt.

Van az úgy, hogy még én sem tudok ellenállni. Megláttam, megszerettem, megvettem. Méghozzá próba nélkül, az internetről. És bejött, pont jó a méret és meglepően kényelmes cipő, a magas sarkok ellenére is.
Nem szeretem a sima magassarkú cipőket, az ilyenek a gyengéim, az ilyen plusz "stabilizátorral" rendelkező cipőket, amikből tuti, hogy nem jár ki a lábam.

https://www.deichmann.com/HU/hu/shop/noi/learazott/00008001632099/N%C5%91i*k%C3%B6r%C3%B6mcip%C5%91.prod?s=5&_=1571723807756&positionInList=222&fromCategoryDetail=true

A boltba kértem a kiszállítást, oda ugyanis ingyenes - mindig van nálam szatyor pluszban, hát tegnap (természetesen) nem volt... ez csak a biciklizésnél volt probléma, sehogy sem tudtam fogni a dobozt..  na mitévő legyek, kigyulladt a fény a fejemben.. volt nálam egy pulcsi, a táskámban. előkaptam, a derekánál bedugtam a dobozt (a nyakánál nem esett ki), összekötöttem az ujjait és tádámm, szatyor... vígan hazabicikliztem vele. Mondjuk egy csaj érdeklődve nézte a "szőrös" szatyromat (bolyhos pulcsi), de én vidáman vigyorogtam, mint aki megnyerte a háborút.

Múlt héten beugrottunk a csajokkal aperolozni egy, a Bazilika melletti helyre, amikor is észrevettem, hogy a netes árlista különbözik a helyi laptól.. kedvesen szóltam, majd másnap egy kedves levelet írtam a tulajdonosnak. A válasz az volt, hogy édibédicukker vagyok és bárcsak minden vendég ilyen lenne, mint én (ok, nem ezekkel a szavakkal írta) de a lényeg, hogy a jelzésért cserébe vendég vagyok két Aperolra. A csajok szentté avattak, kis Berni kolleganőm meg majdnem leesett a székről, olyan irigy lett. 
A hétvégén nem voltam túl jól, de csak ma mértem vérnyomást, a pulzusom 90.
M. fia szombaton este jött le és M. foglalkozott vele, teljesen elégedett vagyok, már csak azért is, mert bár bevallom, eljutottam arra a szintre, hogy semmilyen szinten nem bírom elviselni. Sőt, eljutottam arra a szintre, hogy ami nekem nem jó, nem is akarom elviselni...

Csak, hogy értsétek. M-mel lassan hét éve ismerjük egymást.. akkoriban még a legrosszabb apák közé tartozott, nem nagyon tartotta a kapcsolatot a gyerekével, el volt foglalva a kocsmával meg a csajokkal. Amikor összejöttünk, én motiváltam arra, hogy foglalkozzon a fiával és ezt úgy is támogattam, hogy én foglalkoztam sokat a fiával (nyilván valahol kompenzálni is akartam a saját fiam miatt kialakult traumát).. sokat volt nálunk a gyereke, sőt, túl sokat is.
M lehozta, ő elment dolgozni, vagy máshova, a gyerek végig velem volt... sőt, olyan is volt, hogy anyuka kiment Kanadába egy egész hónapra (!), és a saját szabadságomat beáldozva, akkor is én voltam a gyerekkel. Így utólag ez már nonszensz.
Akkor még sokkal kisebb volt és cukibb is, voltak fura dolgok, de nem volt ennyire megterhelő, mint most. Én vettem észre, hogy komoly tanulási nehézségei, figyelemzavarai vannak és jeleztem M. felé, hogy valami nagyon nem stimmel a fiánál, nem ártana tanulnia vele, de a válasza az volt, hogy a gyereket az anyja neveli, őt nem érdekli, ő nem fogja nevelni, sőt, nem fog vele tanulni sem.
Aztán nagy nehezen szólt anyukának, hogy valami nem stimm, de anyuka hárított, mondván, minden okés a gyerekkel.... 14 éves korában vizsgálták meg, akkor derült ki, hogy nekem van igazam, 90 alatti az IQ-ja, retardáltnak számít - 14 évesen vitték át ebbe a speciális iskolába. 14 évesen, amikor már nem fejleszthető úgy, mintha időben oda került volna, pláne úgy, hogy az anyja sosem tanult, sosem foglalkozott vele egy percet sem.
Ebben az iskolában eljátszogatnak, sütnek-főznek, szépen írnak, de nem tanítanak nekik semmit, többek között a szorzótáblát sem tudja, a mai napig, vagy, hogy mennyi három kg. krumpli - ellenben az instán tudja, hogy kell szexoldalakat bejelölni. Megjegyzem, azt is én vettem észre, hogy a gyerek nem megengedett emberekkel csetel, azaz mindenféle pucér nőknek szivecskét küld, meg szeretleket... meg hogy valaki azt írta neki, hogy ha küld pucér képet, akkor ő is kap. Anyuka ezt sem tudta, tőlem tudta meg (mármint M-től).
Én voltam az is, aki észrevettem, hogy a gyerek nem lát jól... persze jött a válasz, a gyereknek semmi baja... aztán a kötelező orvosi vizsgálat után a gyerek szemüveggel érkezett.

Így utólag úgy gondolom, túl sokat vállaltam ebből az egészből, úgy, hogy M. (meg a gyerek anyja sem) nem vett részt a saját gyerek nevelésében.
Én nem hinném, hogy az én dolgom az anyja helyett figyelni és képezni és nevelni a gyereket, nem nekem kellene felfedeznem az egészségügyi problémáit, vagy, hogy mit csinál a neten... nem az én dolgom ingyenes babisitterként részt venni a család életében. Nem én vagyok az anyja, csak az apjának a párja.
Van nekem egy saját gyerekem, az én dolgom az, hogy rá figyeljek, rá vigyázzak, őt kísérjem az útján.

M. fia azóta 15 éves lett, megnőtt, és egy 15 éves gyereknél sokkal nehezebb kezelni a retardáltságot (így hívják hivatalosan a 90 iq alattiakat), a neveletlenséget és a tiszteletlenséget. Nem is gondolom, hogy nekem kell ezzel az egésszel foglalkozni. Ebben is, mint minden másban túlságosan elkényeztettem M-et és túlságosan rám támaszkodott és anyuci is durván visszaélt a helyzettel.
A helyzettel, ami egy ideje számomra teher. Már csak azért is, mert óriási a különbség a két gyerek között, ráadásul már Dávid sem tudja, nem akarja kezelni őt. Azért jön haza, hogy pihenjen, nem azért, hogy pesztrálja a másik gyereket.

Azóta én is változtam, felálltam a depresszióból, feldolgoztam a saját traumáimat és rájöttem arra, hogy ideje a saját életemet élnem. Sikerült döntésképessé válnom, határozottá, egy olyan emberré, aki tudja, hogy mit akar és el is éri azt - de a legfontosabb, hogy sikerült elérnem azt, hogy már nem hagyom, hogy kihasználjanak, hogy tiszteletlenek legyenek velem, nem megyek bele olyan helyzetekbe, amik nekem nem jók. Semmivel nem vagyok kevesebb mint mások és több sem - és ehhez mindig, minden körülmények között tartom magam. Nem vagyok csicska, nem vagyok lábtörlő, nem vagyok használható és kihasználható. Adok, de el nem vehetnek tőlem. Segítek, de senki helyett nem cselekszek.
Persze sokszor, sokaknak ez nem tetszik, de ez nem az én problémám. Sokat dolgoztam magamon azért, hogy ide eljussak és jó itt lenni, ahol vagyok, jó volt megtalálni magam, jó teljesértékű emberként élni az életemet, jó volt letenni a múltamat, jó érzés becsülni magam.

Szeretem M-et, de a szeretet nem arról szól, hogy mindent rám lehet pakolni.


A megszokáson változtatni nehéz, hiszen a változást nem sokan szeretik és igyekeznek ellenállni. Így hát meg kell küzdenem azért (is), hogy olyan, új határokat húzzak, amik nekem jók - a nem az én feladataimat pedig letehessem.

És az életembe nem fér bele az, hogy én neveljem, tanítsam, fegyelmezzem, képezzem, fejlesszem MÁS speciális igényű gyerekét.
Egy párkapcsolat pedig azért van, hogy a társak csapatként éljenek, szeressék és támogassák egymást.. hogy azt a bizonyos kosarat mindketten cipeljék. Nem vagyok (már?) kapcsolatfüggő és nem fogok megtenni olyan dolgokat, amik nekem rosszak csak azért, hogy ne maradjak egyedül. Sokat szenvedtem ebben a kapcsolatban, ezért a kapcsolatért, de ma már eljutottam odáig, hogy csak addig vagyok benne, amíg jobb vele, mint egyedül.
Mert ez az én életem, amiből túl sokat adtam már másoknak. 44 évesen ideje, hogy megtartsam magamnak.

Dávid közölte, hogy hétvégén most apjához megy, M. szombaton dolgozik, na mondom, királyság, végre kicsit egyedül lehetek.. Erre M. tegnap este közli velem, hogy pénteken jön a fia, de ne aggódjak, csak gépezni jön... Úgy leforrázott, hogy köpni-nyelni nem tudtam, este még nem mondtam semmit, de hajnali 3-kor már nem tudtam aludni az idegtől, úgyhogy reggel volt egy komoly elbeszélgetésünk.

Nem mer nemet mondani a gyereknek, mert fél, hogy nem jön többet, illetve ugyanebből a félelméből fakad, hogy bár nevelési kérdésekben is egyetért velem, de nem mer apa lenni. Így alakult ki a jó zsaru, rossz zsaru szerep, amikor én mondok valamit, amit előzetesen megbeszéltünk és amivel maximálisan egyetért - de ő nem támogat, így a gyerek körberöhög - amit nem viselek jól.

Van egy megállapodásunk, hogy akkor jön a fia, ha ő is itt van. Ő sem tudja elviselni a saját fiát, nekem miért kellene?

A múltkor is... megbeszéltük, hogy a fia este jön, vele.. én boldogan bóklásztam a boltokban, élveztem az énidőt, amikor hívott M., hogy hol vagyok, mert a gyerek úton van le és be kellene engedni... hát mondom, arról volt szó, hogy együtt jöttök, bocs, de én meg még nem vagyok otthon... ki volt akadva, hogy mi dolgom van nekem, mert hogy akkor a gyerek nem tud bemenni...  mondtam engem nem érdekel, ne ő ossza már be az időmet... utólag elismerte, hogy igazam volt és bocsánatot kért, csak hát ugye akkor sem mondott nemet a fiának és engem sem megkérdezett, hanem tények elé állított.

Aztán most egész héten azt hallgatta, hogy alig várom, hogy kicsit egyedül legyek, erre ismét felülírja a terveimet.

Úgyhogy úgy döntöttem, hogy itt az ideje rendbe szedni a dolgokat. Nem a nyúl viszi a vadászpuskát, helyettem és nevemben pedig nem dönthet, punktum - pláne, hogy a gyerek nem miatta vagy miattam jön, hanem kizárólag a számítógép miatt. Ha normális lenne, nyilván én is másként állnék a dolgokhoz, de nem az én feladatom mások terheit cipelni, pláne alárendelni magamat egy gyereknek. Én nem így neveltem a fiamat és nem is ehhez vagyok szokva és nem is vagyok hajlandó mást megszokni.

Mondtam neki, hogy nem jó hozzáállás, hogy felnőttként fél a gyerekétől és nem mer neki nemet mondani sem és nem meri megnevelni sem, engem meg blokkol a gyengeségével, szóval jó lenne, ha megemberelné magát és csapatban működnénk, mert azt viszont nem hagyom, hogy engem gyengítsen. Ja és azt felejtse el, hogy a fia gondol egyet és elindul, mint a múltkor...

Dávid más személyiség, más jellem, benne meg lehet bízni, mire a múltkor is hazaértünk begyújtott, kutyát sétáltatott, az ő fia meg ül és nézi a tüzet, hogy kialszik, de egy hasáb fát nem tesz rá soha, nem fog akkor jönni és menni, amikor ő akar és kulcsot sem kap.

Végighallgatott, sikerült tisztáznunk a dolgokat és elismerte az igazamat mindenben. El is szégyellte magát, bocsánatot kért. Mondta, hogy fordított helyzetben ő sokkal nehezebben viselné a dolgokat, szóval maximálisan megért és többet nem cselekszik a megkérdezésem nélkül.

Szóval, a gyerek nem jön csak vele, szombat este... sőt, elismerte, hogy igazából nem is szeretné, ha jönne és hát próbálta mondani neki is meg az anyjának is, hogy nem lesz itthon, de a fiát meg a gyerek anyját sem érdekelte, mondták, nem baj, így is lejön a Domcsi... máskor is volt már ilyen, hogy anyucinak útban volt a gyerek és rám sózta, de annak már vége... mert engem meg az nem érdekel, hogy a gyerek vagy az anyja mit akar, ha az én időmről és energiámról van szó... szóval M-nek nincs választása, meg kell tanulnia nemet mondani.

Most, hogy tisztáztuk a dolgokat és kiálltam magamért, sokkal jobban érzem magam... régen csak nyeltem és puffogtam és rosszul éreztem magam és szenvedtem, de most nem - és lelkiismeretfurdalásom sincs (végre) azért, hogy tudtam nemet mondani. Mert régen ilyen is volt.
Tudni kell nemet mondani, tudni kell kiállnom magamért és végre sikerült ezt megtanulnom és alkalmaznom. Nem kárbaveszett pénz a terápia, azért csak sikerült vele kukázni egy kis önbecsülést.  :)

Amúgy ma a benti csajokkal ülünk be dumcsizni, holnap jön egy vidéki barátnőm, vele csatangolunk, szombaton hajnalban el akarok tekerni az új M4-esig napkeltét fotózni, aztán fát rendelek és az ottani barinőmmel is terveztünk egy biciklis körutat, szóval tényleg nem érek rá, de ha rá is érnék, se érnék rá.