Minden csoda három napig tart, így a szakítás utáni időszak feszültséggel teli légköre is elmúlt... az osztálytársak két nap után már újra vidáman beszélgettek a fiammal - hiszen kedvelik őt nagyon az osztályban, és, bár a kislány a mai napig "beszólogat" a fiamnak, és piszkálja őt, de ő megfogadta a tanácsomat és nem reagál semmire, átnéz rajta, bár azt mondja, hogy nem könnyű, de ő is látja, hogy a kislányt ezt bosszantja a legjobban, így - ahogy szoktuk mondani: kemény, mint a kád széle.
Ja és természetesen egy új románc van kibontakozóban,egy jó családból származó, kedves, jól nevelt, mosolygós kislánnyal.
...csodára van szükségem.. belenézek a fiam szemébe és rájövök, hogy a legnagyobb csoda már jelen van az életemben...
Újra és újra megtörténik, hogy egyik kezével a kezemet fogja, a másikkal simítja a csuklómon a feliratot és mélyen a szemembe nézve mondja: "ugye tudod, hogy van, ami sosem múlik el...?"
"...varázsolj még, szeretem...
élettelennek hitt szívemben
gyenge dobbanások jelzik,
nem halt ki minden élet odabenn...
varázsolj még, szeretem..."
... tegnap, amikor hazaértem, a bringám kosarában két gyönyörű, virágzó faág várt... nos, vagy véletlenül került oda, vagy belefújta a szél, vagy célirányosan nekem volt címezve... vagyok annyira egoista, hogy azt mondjam, az enyéééém :)
Névjegykártya nem volt mellékelve, szóval a tettes ismeretlen, bár van gyanúsított, de tagad...
... hazavittem, és a lakásban remekül mutat a régi kancsóban, amibe beleraktam és az illata teljesen betöltötte a lakást... nem is gondoltam volna, hogy ennyire intenzív illata van.. nagyon finom...
szóval azért elolvadtam :)
"... hogy összeillik a szánk..."
(szólal meg a százhuszonnyolcmilliomodik csókunk után...)
Hát az úgy volt, hogy én nagyon vágytam egy piros csizmára. De hát ugye költséghatékonyság miatt nem vettem meg. És nem is vette meg nekem senki, mert Férfim sem egy ajándékozós típus. Határozottan nem az. Tudom miről beszélek :)
De tegnap, történt valami...
Ma piros csizmában megyek a Nagybüdösbe. Merthogy csak úgy vett egyet az én méretemben és hazahozta nekem...
És kaptam mellé egy rakás csokit is.
Na most erre varrjak gombot!
Tegnap Férfimmel azon vitáztunk, hogy mi lesz a nevem, ha férjes asszony leszek. Mármint az Ő férjes asszonya.
Romantikus módon már többször feleségül vett, ilyenolyan nyálas filmek alatt bőszen bólogatott az igennél is, és a kezemet is megkérte már párszor, mi több a barátainak ezt el is újságolta. Az már az én saram, hogy nemet mondtam minden egyes alkalommal. Tegnap amikor porszívótam, felhördült, körbe ne takarítsam, mert különben hogy leszek a felesége?
Persze már az koccanásokat okozott, hogy közöltem, hogy én ugyan sehogy, mert egyszer elég volt az nekem és úgy megfeküdte a gyomromat, hogy még most is fáj. Azután amikor kitalálta, hogy majd neve mögé leszek elrejtve, felháborodtam és miután kiderült, hogy számomra minden változat elfogadhatatlan, csak és kizárólag a saját nevem viselésére vágyom, sőt mi több, felajánlottam számára, hogy inkább ő vegye át az én nevem... már jött is a kontra, hogy inkább azért nem házasodhatok, mert ahogy öregszem, úgy vagyok egyre házsártosabb és rigolyásabb.
Hát ebben van valami.
Azóta cukkolásképpen a vezetéknevükön szólítjuk egymást.
Azért szép dolog a szerelem.
Amikor tudatosult bennem az, hogy szinte már nálam lakik, észrevétlenül mindennapos lett nálam, sőt mi több, nevezzük nevén - együtt élünk, kitört a pánik bennem. Azonnal szűknek éreztem a ruhát. Kerestem a gondokat, előre vázoltam a sötét jövő rémképeit és kerestem a kisutcákat, hogyan meneküljek meg ebből a helyzetből.
Aztán igyekeztem zen-állapotba váltani és megnyugodni.
Jobban megvizsgálva a helyzetet azt mondtam, ki lehet bírni.
Következő érzés az volt, hogy végülis nem rossz.
Jelenleg ott tartok, hogy el kell ismernem, sokkal jobb vele, mint ahogy én azt előre elvártam, elterveztem... tök buli együtt élni egy nekem való pasival.
A városban összetalálkoztunk Férfimmel. Ahogy közeledtünk felé, "kívülállóként" jól megnéztem magamnak, ahogy egy ismerősével beszélgetett...
Megnéztem jó alaposan a ruháját, a viselkedését, gesztikulációját... egész lényét... figyeltem, milyen hatást vált ki belőlem...
Beszélgetés közben is engem keresett a tekintetével és amikor észrevett, arca felderült és indult felém...
Na igen, mint a filmekben... megáll az idő és a pillanat, nincs más, csak Ő...ugyanúgy elolvadok tőle minden alkalommal, mint amikor először találkoztunk... újra és újra bele tudok szeretni... akkor és ott (is) a legszerencsésebb nőnek éreztem magam és nagyon büszkének azért, mert RÁM mosolyog, engem szeret és ez szuperjó pasi az én párom...
Azt most hagyjuk, hogy mennyit tudok agyalni... :)
