Na, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem kezdtem el sikítozni, hanem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, tudomásul vettem, hogy ez legalább a neki kikészített ágy közepén csicsikál (amúgy kiderült, hogy az ágyikója a ragacs mellett gyors és erős hatású altatót is tartalmaz).

A héten már meséltem róla, hogy fogságba ejtettem Bélát. A hétvégén meg is érkezett a kedvenc szomszédom, aki egy tapasztalt idős férfiember (ergo nem amatőr), hogy leselejtezze... gondoltuk, négy nap után már csak kampecolt, ám nem, irtó virgonc volt a kis haver... olyannyira, hogy bár a hóhér nagyon figyelt,  hogy ne hagyja elszökni, de ő mégis olajra lépett... (elmeséljem, hogy néztem kedvenc szomszédomra, mert ÉLVE szabadon engedte a foglyomat?)

Persze hiába forgatta fel a lakást utána, nem találta meg (ehh, férfiak....). Miután hazament, Bélám a szemem láttára, tök lazán, vidáman elkezdett sétafikálni a kecóban... esküszöm, még (be)integetett is... annyira szemtelen volt, hogy már majdnem jópofának találtam és az is felmerült bennem, hogy megkegyelmezek neki és örökbe fogadom (NEM). 

A malőrért kárpótlásul kaptam a vadászathoz szükséges kezdő alapcsomagot, és én fel is használtam az abban található minden fegyvert - jelenleg még csak Béla törzshelyeire és legfőbb útvonalára koncentrálva  - együttélésünk alatt elég jól sikerült kiismernem. Bemutatót is kaptam a használatukról és hatékonyságukról - megtekinthettem a szomszédban frissen elesett egér-áldozatokat. Sőt, ígéretet kaptam rá, hogy amint kapásom van, rohannak át eltüntetni a hullát (bennem az is felmerült, hogy ha esetleg valami jól látható helyre kiakasztanám a hullát, elvenném-e a kedvét a többi próbálkozó kis vagánynak?).

Most pedig, mivel itt a fizu, én meg pont ajándékozós kedvemben vagyok, megyek és vásárolok jelenlegi és jövendőbeli Béláimnak egy-két dolgot (értsd, a lakás minden centiméterét aláaknázom), aztán meglátjuk, ki nevet... utoljára.

Tény, hogy a kis szörnyeteg meglepődött, amikor meglátott, viszont sikítozni én tudok jobban. Na akkor látszott, hogy beparázott és megpróbált eliszkolni, de benézte, mert "Most megvagy te kis rohadék!" felkiáltással bumm, rávágtam az ajtót, ő meg ott maradt a szekrényben, ahol éppen leltárt készített. Benézte, mert ott nincs más, csak a négylábúim tányérjai, és edények fedői, és ez egy vastag falú szekrény, zárható ajtóval, úgyhogy onnan nincs tipli és ott nincs habzsidőzsi, ott már csak ábrándozhat a szép ruháimról, meg a fekete teáról és a többi csemegéről, amihez nálam hozzájutott. Gondoltam rá, hogy a macskát behajítom mellé, aztán beszéljék meg egymás között, hogy ki marad a háznál, mert ennyi négylábút nem tudok etetni, de mivel pont indultam, a szekrény meg kicsi és sötét, és nem üres, tehát nem praktikus egy macska egész napos tárolására, ezért ez nem tűnt ésszerű megoldásnak. 

Mivel én azt a szekrényt kinyitni már nem fogom, mormolhatja az egérimát, hogy mihamarabb egy hős Lovaggal térjek haza, aki még mielőtt hosszú éhezéses szenvedéses árán kimúlik, kegyesen és gyorsan kivégzi. Nálunk már nincsen szabadon engedés a messzi távolban, megmondottam vala, vendetta van. 

(Azt tudtátok amúgy, hogy az egér 1 km távolságból hazatalál?). 

Ahogy este hazaértem és betettem magam mögött a kaput, hallottam a felháborodott nyávogást... Ugyanis ő kint maradt és nehogymá' fel kelljen ugornia a kerítésre és úgy bejönni, mint egy átlagos macskának... azon kívül, hogy flúgos, nagyon ragaszkodó cica... akkor van nyugton, ha az ölemben ülhet, aludhat, ha bújhat... semmi más nem érdekli, ebből állna az élete, ha hagynám...  szerintem a világ legragaszkodóbb teremtése...

Volt már nekem macskám, nem kevés... ugyanilyen nevelésben, ellátásban részesültek, és tudom, hogy a macskák mindegyike teljesen más személyiség, de azok amolyan macskamód viselkedtek... bújtak, doromboltak, de nem nem ebből állt az életük... 

A legkedvesebb cirnyóm, Mazsi, aki sajnos eltávozott már, nagyon okos és intelligens volt... ő... ő más volt mint a többi... az Etalon... a Pótolhatatlan... 

Gizike cukkendroll, de Ő nem a Mazsi... és lehet, hogy ez a kis szerencsétlen ezt érzi... és ezért ennyire ragaszkodó... és néha annyira sajnálom őt, mert hiába minden, szeretjük persze, de Mazsi után nekünk már minden macska csak egy macska, akármilyen édes is... 

Ugyanígy vagyok a kutyámmal... imádott vizslám eltávozott (úgy ment át a szivárvány hídon, hogy Mazsim odabújt hozzá és dorombolt neki, reggel úgy találtunk rájuk, hogy a cica a kutyán feküdt... és sírt - mert bizony akkor tudtam meg, a macskák tudnak sírni, vannak könnyeik...), és hiába van egy tök cuki, iszonyatosan ragaszkodó, de rosszcsont kutyám, akit amúgy a menhelyről hoztam ki, és szeretem is őt persze.... de nem tudok vele úgy viselkedni, ahogy Raptorommal... szégyellem, de hiába van a ragaszkodásuk, a feltétel nélküli szeretetük, nem tudom őket ugyanúgy viszont szeretni, pedig megérdemelnék... elvégre én vittem haza őket és én vállaltam felelősséget értük... nem bántanám őket soha, és el is látom őket, de nincs meg az a szál a részemről.. az a kötődés... vajon miért van lelkiismeretfurdalásom egy macska, meg egy kutya iránti érzéseim miatt?

Ez egy Garfield-feelinges bejegyzésnek indult egy lusta és elkényeztetett macskáról, erre totál pszichológiai drámát csináltam belőle... 

Lehet, hogy kutya- és macska téren is csak egy Igazi van, mint a szerelemben...? 

... ha nem kellene mindig megmenteni. 

Volt, hogy a padlásról hoztam le felment és nem talált le... mer' az nagyon bonyolult, ugye...  

Volt, hogy kikukázta az üres macskajás dobozt - mert éhezik a szerencsétlen - és addig nyalogatta az alját, amíg az rászorult a fejére, ki tudja meddig ült ott, amíg hazaértem... 

Volt, hogy egy idegen macskától kellett megvédenem, a saját kertünkben.. 

És tegnap pedig, amíg porszívóztam, bemenekült az ágy és a fal közötti résbe. Ezt még láttam, de el is felejtettem, hogy hova ment, na meg "majd kijön" elv alapján csináltam tovább a dolgomat. Egy idő után viszont feltűnt, hogy valaki, valahol kétségbeesetten nyivákol. Egy idő után leesett, hogy az én macskám az... Ült az ágy és a fal közötti résben, és nézett nagy szemekkel, mint a Sherkből a kandúr... és várta, hogy megmentsem. Mert beférni befért, de kiférni már nem. 

Azt mondják, hogy olyan a kutya mint a gazdája, esetemben ez is kétségbeesésre ad okot, na de hogy még a macskám is fogyatékos legyen... 

Eddig mindegyik, amelyikről tudok, csendben szenvedve hagyta magát megkajálni. Na a mostani konkrétan egész éjjel, különböző hangerővel és hangszíneken könyörgött az életben maradásért, persze hasztalan - én is csak azt sajnáltam, hogy a hisztije miatt ma kialvatlan leszek, az meg nem túl előnyös... Na de amikor megláttam, hogy tegnap reggel óta mit művelt az egyik polcomon, hogy megszentségtelenítette a pihepuha pulcsijaimat az apró rizsszemeivel, határozottan úgy éreztem, hogy megérdemelte a kis rohadék... és egyébként is, számomra fura, hogy nem tudta - de most remélem, az egész egér-társadalom hallotta, hogy jár az, aki a legkegyetlenebb vadász felségterületére téved. Aki egyébként már Garfield-méretű pocakkal rendelkezik és nem a lasagne az oka.