Tény, hogy a kis szörnyeteg meglepődött, amikor meglátott, viszont sikítozni én tudok jobban. Na akkor látszott, hogy beparázott és megpróbált eliszkolni, de benézte, mert "Most megvagy te kis rohadék!" felkiáltással bumm, rávágtam az ajtót, ő meg ott maradt a szekrényben, ahol éppen leltárt készített. Benézte, mert ott nincs más, csak a négylábúim tányérjai, és edények fedői, és ez egy vastag falú szekrény, zárható ajtóval, úgyhogy onnan nincs tipli és ott nincs habzsidőzsi, ott már csak ábrándozhat a szép ruháimról, meg a fekete teáról és a többi csemegéről, amihez nálam hozzájutott. Gondoltam rá, hogy a macskát behajítom mellé, aztán beszéljék meg egymás között, hogy ki marad a háznál, mert ennyi négylábút nem tudok etetni, de mivel pont indultam, a szekrény meg kicsi és sötét, és nem üres, tehát nem praktikus egy macska egész napos tárolására, ezért ez nem tűnt ésszerű megoldásnak. 

Mivel én azt a szekrényt kinyitni már nem fogom, mormolhatja az egérimát, hogy mihamarabb egy hős Lovaggal térjek haza, aki még mielőtt hosszú éhezéses szenvedéses árán kimúlik, kegyesen és gyorsan kivégzi. Nálunk már nincsen szabadon engedés a messzi távolban, megmondottam vala, vendetta van. 

(Azt tudtátok amúgy, hogy az egér 1 km távolságból hazatalál?).