Ezzel az ősszel még kibékülök.

Ma reggel a vonaton volt szerencsém látni a napfelkeltét. Színkavalkád dobta fel előzenekarként a hangulatot, ahogy a felhőkkel játszott, azt az illúziót keltve, hogy lila vattacukorral van beborítva az ég, fényképen, festményen giccses látványnak mondják, de élőben ajándék. Aztán egyszercsak berobbant maga A FÉNY, igen, így, csupa nagybetűvel, a világba. A nap ma jókedvében ébredt, narancsszínű ruhát húzott csillogó gyémántokkal és én csak ültem némán, szótlanul a vonaton és miközben gyönyörködtem, azon gondolkodtam, hogy mégis érdemes volt ilyen korán dolgozni indulnom.

Sétáltunk tegnap, a Margit-szigeten. Ragyogó napsütés volt, gyönyörű idő (és rengeteg szúnyog) amikor egyszercsak elkezdett esni. Lágy, simogató cseppek, gyengéd permet szórt be minket. Mindenki csodálkozva nézett az ég felé, honnan az áldás.
Mosolyogva fordítottuk arcunk a nap felé, és hagytuk, hogy az eső végigsimítson rajtunk. Nem volt esernyőnk, de felesleges is, hiszen az ilyen esőben pont az a jó, hogy megérint... Továbbsétáltunk, hívott a Duna part, ahol egy gyönyörű, dupla íves szivárvány integetett felénk. Csak egy pillanat volt az egész, odaköszönt nekünk, majd távozott. Lefotózni sem volt idő..
Megköszöntük, majd indultunk tovább, egymás kezét fogva.

Közeledik az a pillanat.

Szédítően gyönyörű a mai napfelkelte, ahogy aranyszínű ragyogás-porral borítja be a tájat, lefényképezni nem lehet, mert elillan a hangulat, csak nézni és gyönyörködni mutatja magát a pillanat.

Esős, borult idő volt a mai, most mégis, ahogy búcsúzik a nap, nem tudta itt hagyni a mát úgy, hogy elő ne bújt volna a felhők mögül... mesés színkavalkádot varázsolt elém, ami ha festményen lenne, azt mondanák giccs, de így maga a csodaszép valóság.... Elhúztam a függönyt is, ami eddig elválasztott a külvilágtól, hogy betölthesse a szobát is misztikus fényeivel, színeivel, árnyékával, mosolyával... és ez a kedves, fénylő aranykorong amellett, hogy meglátogatott, megajándékozott egy gyönyörű, teljes ívű szivárvánnyal is... hogy még jobban örüljön a szívem... kisimul a lélekránc...

... a kert közepén, mezítláb a hűvös fűben, kitártam kezeimet és hagytam, hogy a puha szellő átöleljen... gyönyörködtem az égi paplan tisztaságában és apró, világító csillagmintáiban... figyelmesen szemléltem, ahogy arrébb az apró lámpásokat sötét dunyhafelhők takarták el, amelyek mögött diszkófénnyel villódzó villámok vidámkodtak, pajkosan kukucskáltak ki rejtekhelyük mögül... rájuk nem jellemzően, csendben dorbézoltak...
... a természet békéje ismét kitöltötte szívemet... átéreztem... csak egy apró sejt vagyok... a végtelenben...

... szeretem az éjszaka színeit, hangulatát, dallamát... az alvó fák sóhaját... a világ lüktetése szelídül... minden csendesül... biciklit tekervén suhanok az úton, magam mögött hagyván a nappal zaját... felzaklatott elmém békésre simítja az éjszaka...
... gondolatok jönnek-mennek... árnyak ölelnek-bújtatnak... nyugtatják szívdobbanásaim ütemét... iszom magamba a világot... takaróznék a csillagos égbolt-paplannal... és a Hold mosolyát használnám párnámul...
... hív a Hold és én mennék... megérinteném arcát... távol van... kezem nyújtom felé és gondolataimmal simítok egyet a képen... így érintem...
... csend van... béke... sötét... és azt szeretném, maradjon így...
... nem akarok még hajnalt...
... nem akarok még nappalt...
... most nem akarom...

Kezdetektől fogva mindig is kertes házban éltünk, illetve amikor a panelhangyák lettünk, a család többi részénél akkor is ott volt a kert és a hozzá tartozó élet. Kisgyerekkorom óta valami különös perverzió okán imádok a tüskés málnabokorban elveszni és a bogarakkal sem törődvén, ott helyben megenni a gyümölcsöt... vagy leszedni a fáról a zamatos körtét, almát... cseresznyét, meggyet, ami akad...
Pici gyerekként a kis kert is óriási volt, dédipapáméknál az ódon ház mellett volt egy kedvenc cseresznyefám... szőlő... babarózsa... kerticsap...
Keresztmamáméknál a diófa alatt és a málnabokrok környékén jó nagy területen virágzott a gyöngyvirág... sosem felejtem el szépségét és illatát... keresztapám egyedi rózsákat ültetett a kertbe, a külseje fehér volt a sziromnak, belseje piros... szőlő szaladt fel a falra... gyönyörű orgonabokor... alatta a homokozóm.... nyári strand a bádoglavórban... kis zöld bicikli... kerti pad... lukas kétfilléresek a kert földjében, amik arra ösztönöztek, keressek még régi érméket...
Dzsungelkertek...
A házak eladása után néhány évvel, felnőtt fejjel visszamentem, hogy megnézzem őket... Siralmas látvány volt, még most is összeszorul a szívem... ahogy láttam, hogy eltűnt... minden eltűnt... évtizedek munkáját, a gyönyörű kerteket, házakat eltüntették az új tulajdonosok... Dédipapám házának udvarát autószerelő használta, tele pakolta roncs autókkal, ledózerolva ezzel még a fiatal barackfát is...
Keresztszüleim házát a szomszéd vette meg... milyen pusztítást végzett... a kis piros házikót, amit annyira szerettem (azóta is gyengéim a régi típusú, piros házikók) ledózerolta, és igazi, sznob palotát épített helyette.... a gyönyörű... gyönyörű növényzetet kiírtotta és lebetonozta az egész kertet... csak a régi, zöld kerítés maradt meg...
Csak az emlékeimben őrzöm a gyönyörű emlékeket... azt a más-világot... gyerekkorom szép oldalát... ahogy írom a sorokat, lehet, hogy másnak semmit nem mondanak, de nekem mégis életre kelnek az ízek, hangulatok, képek...
Felnőttként is kertes házat választottam lakhelyül és talán ezért az erős kötődésem a házam és kertem iránt...

... ahogy szedem a málnát a tüskés bokorról, bogárral nem törődve, bevillan a kép a gyönyvirágról, ami a málnabokor mellett nőtt és a diófa veti rám árnyékát... egy pillanatra megáll az idő és gondolataim a múltba húznak vissza... és én ismét ott vagyok.. kisgyerekként... a kertben... mely már csak bennem létezik...
miért sírok...?