Van egy visszajáró pillangónk... letelepszik a palára, majd fekete alapon vörös mintás szárnyait lustán tornáztatja a melengető napsütésben... amikor a cica megtalálja, játékosan-őszi lassan kergetőznek egy sort, de egyikőjük sem gondolja komolyan az üldözést... úgyhogy a pillanatnyi lelkesedés után mindketten ismét letelepszenek, a lepke újra büszkén nyitogatja színes szárnyait, és a cirnyó pedig a kerítés-oszlop tetejéről figyeli a környéket... a szomszédban nagy zajjal kopácsol valaki... talán harkály? Nem... varjak nyüzsögnek, kárálnak, magyaráznak és közben bőszen kopogtatnak a diófákon... mint valami légifolyosót, úgy használják kertünk felett az eget és szállnak el percenként a zsákmánnyal a szántóföldek felé... potyogtathatnának nekem is, szeretem a diót.... minden olyan csendes lassú, álmos mégis ragyogó... az ősz békéje terül szét a vidéken és én szeretem ezt a fajta nyugalmat... szeretek ilyenkor egyedül lenni, átengedni sejtjeimen a pillanatokat, hogy kimossák belőlem a hétköznapi feszültséget... egyedül vagyok, de mégsem.. a természettel egységben...