Soha nem másokban csalódunk, vagy mások tetteiben.. csakis a saját magunk által támasztott elvárások azok, amik csalódást okozhatnak nekünk... mert mi hiszünk valamit, mert mi gondolunk valamit, mert mi tervezünk valamit... mert mi bízunk.. valamiben, vagy... valakiben... aztán jól ottmaradunk a megbántottsággal, a fájdalommal és a csalódással... a bizalom vesztéssel...

Vajon ki lehetett az az őrült, aki ma este az utcán dudorászva-táncolva jött haza, miközben a holdban és a csillagokban gyönyörködött...?
Igen, én voltam az.

Mert bár nap közben nem voltam eleresztve jókedvileg, de estére minden a helyére került... például, rájöttem, hogy kell kikapcsolni a vonaton a légkondit (egyszerű, nagyon kedvesen meg kell kérni a kalauzt, hogy a fagyasztót vegye enyhébbre, és egy jó nevetés után örömmel meg fogja tenni).. és azért is, mert csodálatos nyári este van... az estéket amúgy is szeretem, amikor már lemegy a nap, és csendesül az élet, de az ilyen balzsamos-illatos-langymeleg, tücsökciripelős, tiszta egű nyári esték különösen a kedvenceim...

csak a mostani pillanat van, a múlt elmúlt és a következő még nincs itt... és nem szabad ragaszkodni a szomorúsághoz sem... az is csak egy múló állapot... az érzések is jönnek-mennek, ahogy a pillanatok is... amin most bosszankodok, számítani fog-e tíz perc múlva, vagy holnap, vagy a jövő héten... egyáltalán számít most annyira, hogy szomorú legyek miatta? Egyáltalán változik valami attól, ha puffogok? Ugye nem... csak az energiám pocsékolom feleslegesen...

A gyönyörű eget nézve, a rengeteg csillagot látván mindig gyorsan észhez térek, lehűl a forró fejem... én sem maga az Ég vagyok, hanem egy csillag vagyok az Univerzum végtelenségében... és ettől a tudattól minden annyira könnyűvé válik...  és a negatív érzés már a múlté...

Arra jöttem rá, hogy én is jobban szeretem az irigy embereket, mint az önzőeket... az irigyek ugyanis csak rám gondolnak, az önzők viszont csak magukra.

Voltál már úgy vele, hogy nagyon vágytál valamire, tiszta szíveddel, és mindent megtettél érte, de valahogy nem akart összejönni...de te nem adtad fel, és csak azért is teljes erőbedobással vizualizáltad, álmodoztál róla, és csak azért is mindent megtettél, hogy bevonzzad?
Aztán egy óvatlan pillanatban azon kaptad magad, hogy teljesült a kívánságod? És akkor ott álltál, és azt sem tudtad, hogy mit kezdjél magaddal. Olyan hirtelen jött az egész, hogy örülni sem tudtál neki, csak tanácstalanul tébláboltál. A cél, amiről annyit ábrándoztál, amit olyan hőn vágytál, egyszer csak teljesült, itt van, már nem kell küzdeni érte.
Ilyenkor az ember annyira hülyén érzi magát, pláne, amikor valaki észrevételezi, hogy most földöntúli boldogságot kellene érezned, és miért nem repkedsz, hiszen erre vágytál?
Tudod te is, hogy így van, ám mégsem tudod elengedni magad, nem mered... készenlétben vagy, várod, hogy mikor tűnik el a délibáb, hiszen ez nem lehet más, csak csalfa illúzió... hiszen olyan nehéz úton jutottál el idáig... már el sem hitted, hogy teljesülhet, hogy megérdemled te is...
De a délibáb nem tűnik el, ott van, kitartóan, türelmesen... minden nap, és Te lassan, nagyon lassan, óvatosan szoksz hozzá a gondolathoz, hogy ez bizony nem átverés, ez maga a Valóság... és ugyanilyen óvatos tempóban kezd kibontakozni benned az öröm érzése, de olyan sérülékeny, riadt, félős... kell neki a megerősítés újra és újra. Egyik pillanatban a mennyben jársz, de a a legváratlanabb pillanatokban lezuhansz, pánikba esel és jön az érzés, hogy meggyőződj arról, hogy igen, tényleg...
Szeretnél szárnyalni, repkedni, büszkén a világba kiabálni boldogságodat, hogy igen, tessék, hát csak sikerült, csak itt van, hát nekem is jár... de pszt... magadban tartod, mint egy titkot... hiszen félsz, ha elmondod, ha kimondod, ha napvilágra kerül léte... eltűnik, és te felébredsz, és azon kapod magad az egész meg se történt, csak az álmok világa űzött csúf játékot veled.

Nem könnyű érzelmi-idealista alapokon működő, de kőkemény realistaként élni az életem. Időnként elkap a skizofrén életérzés, tehetetlenül nézem végig saját belső viharaimat... ilyenkor magamra zárom az ajtót és az írásba menekülök... utat mutat, segít tisztán látni és általa bonyolult lelkem nyomása is enyhül. Írok, csak írok és írok... a gondolatok, szavak árvízként törik át a bennem lévő gátakat és ahogy kitörnek, elmosnak mindent, mi útjukba áll... írnom kell, írnom, írnom és írnom, mint egy eszelős vetem a szavakat papírra... aztán egyszer csak könnyebb... egy mély sóhaj után kitisztul a fejem, a nyomasztóan összegabalyodott gondolataim letisztulva sorakoznak elmémben és én látom újra, merre kell mennem...