Ha csatát is vesztettél... még ha úgy is érzed, az nem a háború vége. Annak csak akkor van vége, ha lelked testedből távozik. Addig bármi történhet. Kiderülhet az is, hogy a csatát nem veszítetted el, sőt - megnyerted vele a háborút.
Az Égiek kiszámíthatatlanok, terveikbe bele nem láthatunk.
Nekünk elég annyit tudni, bármi történhet, győztesek vagyunk.
Nálunk pedig a bölcselkedő (okoskodó) énem kelt fel ma reggel... :-)
Döbbenetesen tisztán látok, a megérzéseim pedig jók.
Viszont.
Azt mondom, bízok magamban, és ezt is érzem, de időnként még mindig szembeköpöm magam.
Előfordul, hogy hagyom magam meggyőzni arról, hogy amit látok és érzek, az nem igaz - hiszen bizonyítani nem tudom az igazamat - azon kívül, hogy minden érzésem azt kiabálja, hogy nekem van igazam. Azaz nem is az van, hogy hagyom magamat meggyőzni, hanem belenyugszok abba, amit a másik mond. De ezzel elárulom saját magamat.
Ezáltal előfordul, hogy még mindig hazudok magamnak.
Még mindig előfordul, hogy megelégszem kevesebbel, mint ami jár.
De (!)
Úgy köpöm magam szembe, hogy hibáimmal, tanulnivalóimmal pontosan tisztában vagyok. Mindig élesen érzem, hogy mikor csinálok hülyeséget - mégis megteszem.
De (!)
Tisztában vagyok azzal, hogy a felelős én vagyok az életemmel kapcsolatban és ezt ki is merem mondani. Nem mutogatok másra, hogy ő a hibás, ő a felelős, ő csinál rosszul dolgokat, nem ítélek, hogy ő milyen ember.... Nem. Én is élem az életem a tőlem telhető legjobban, adom magamból amit tudok - és ő is teszi azt, amit, éli az életét a tőle telhető legjobban és adja azt, ami benne van.... ha fájdalmat okoz, az csak részben az ő hibája - a döntés az enyém, hogy hogyan reagálok rá. Én vagyok a felelős azért, ha hagyom, hogy a másik bántson.
Arról is én döntök, hogy a történéseket hogy fogom fel, áldásnak vagy tanításnak? Számomra áldás a tanítás, még ha fáj is, és úgy érzem, belehalok. Nyilván nem fogok.
És most erről, ennyit.
Tudom, hogy minden úgy jó, ahogy van és hálás vagyok azért, mert én mindenből építkezek.
Ez mutatja azt, hogy jó úton haladok előre :)
Igen, ma reggel arra ébredtem, hogy hiszek magamban.
Mi a baj? Semmi. Mi a baj? Minden. Mi a baj? Nem tudom... talán az időjárás.... Igen, biztosan az, a maga borongós, szomorú, könnyes hangulatával, ami rám is hatással van...
Egyedül lenni jó. Nem magányt jelent. Csak egyedüllétet... amikor kivonulok a világból, hogy egyedül legyek önmagammal és halljam lelkem suttogását...
de néha... mégis... olyan súlyos csend telepedik rám, melynek terhét nem viselem jól.... kérdőjelek sokasága villog a fejemben, válaszra várnám dübörögtetik gondolataim kapuját...
Miért? - kérdezem a csendtől... miért, miért, miért... visszhangzik és halkul el a kérdés a némaságban...
Miért? - kérdezem ismét... de nem felel senki... miért, miért, miért...
Áthullámzik rajtam a fájdalom, görcsbe ránt, szorít, nem enged... mi fáj, kérded... semmi, csak az élet... suttogom, magam sem hallom...
... és könnyeim az esőcseppekkel együtt erednek...
Sétálok egyet... igen, az jó lesz, az jót tesz... a levegő hideg, csípős... jólesik, pedig nem szeretem a hideget... de ez most kell... érezni akarom... fúj a gyenge szellő.... és én kérem, fújjon... fújja ki a fejemből a sötét, fájó gondolatokat...