Van az úgy, hogy nem maradni nehéz, hanem tovább menni. Ott állsz, az ajtó nyitva, de hiába vár odakint a friss levegő, a szabadság, a napsugár, a ragyogás... a boldogság... te mégis tétovázol... tudod, hogy menned kell, akarod is... vagy inkább mégsem... előre lépsz egyet, hol már a fénysugár érint... lágy selyme szinte éget... sírni kezdesz, hogy nem, mégsem akarod és visszalépsz kettőt... hiába tudod az agyaddal, hogy jobb lenne odakint, de mégis maradni akarsz választott börtönödben, önkínzó rabságodban, érzelmi tébolyodban... mert bár fájdalom... de mégis olyan édesen fájó... akarod még ezt a kínt... pusztítson el, tépjen szét, mit érdekel téged... 

indulnod kéne... olyan édesen csábít a kinti fény... de te toporogsz még, hiába van az ajtó nyitva... és egyszer csak... valami kilök rajta és az ajtó becsapódik mögötted... már nincs visszaút... tudod, hogy így a legjobb.. de most... mit kezdj a szabadságoddal?