Ma hajnali négykor frissen és kipihenten, teljes lelkesedéssel bújtam ki a pihe-puha meleg ágyból, ölelő karjai közül, hogy a friss, ébresztő, jóleső hidegben bevonatozzak az értekezletre, melynek témája a világmegváltás szűkített változata, a munkahely-megváltás volt.
Na jó, néha szoktam hazudni. Találjátok ki, melyik rész nem igaz.
Egy szeretet-cseppekkel teli éjszaka, telve csodával, ölelésekkel, egymáshozbújással, érintésekkel, édes csókokkal... könnyed hajnal, mosolyízű együtt- ébredéssel...
...imádom az illatát, a mosolyát, a széles vállát, az ölelését, az erejét... nem, ez nem szerelem, de valami nagyon jó... egy édes, mézízű, könnyed lebegés, egy szikra, mely lángot lobbant... valaki, aki tudja, hogy mit akar, valaki, aki engem akar... úgy ahogy vagyok, olyannak, amilyen vagyok... egy férfi, aki nem hiányzott amíg nem volt, de most jó, hogy van...
Igen, ezt akarom, mert jó nekem is... és nem fogom elküldeni magamtól... valakiért aki lehetne, de nincs...
engedem, hogy jó legyen...
Abból kell kiindulni, ami van. Nem tipródok egy kapcsolat miatt, ami lehetne, de nincs. Nem a "lehetne" számít, hanem ami most van. Vagy ami most nincs.
Sokáig vártam türelemmel.
Döntöttem.
Mindegy, hogy mit akartam "tegnap". Minden múlandó... Most már nem számít, hogy mellém állna-e.
-
Egy könnyed kis kapcsolat, amiből azt gondoltam nem lesz semmi, csak egy kis flört.... De mást hozott az élet. Mert Ő engem akar és tesz is értem.
És én nem akarok ellenállni a jónak. Engedem, hogy jó legyen.
-
Miért küldeném el magamtól a jót, ami most van, valamiért, ami lehetne, de nincs?
Egyszer egy állásinterjún mesélte a felvételiztető, hogy a leendő főnököm eléggé nehéz természet és, hogy "nyalni" kell neki. Mondta, hogy bár a hölgyön egy nagyon ronda ruha volt, mégis megdicsérte, hogy örömet okozzon neki, és nekem is javasolja ezt a módszert. Mire én közöltem vele, hogy ha nekem nem tetszik a ruha, nem fogom megdicsérni, mert nem szoktam hazudni... Én inkább a valóságot emelem ki, a pozitív megerősítést alkalmazom. Nem kell a képmutatás, álszenteskedés, hazugság. Olyan nincs, hogy valakit valamiért ne lehessen megdicsérni... Mindenkiben lehet találni szépet és jót, aminek a megerősítése pozitív gondolatokat ébreszt, örömet okoz és mosolyt fakaszt. Mindenkihez van egy kulcs.
Simán felvettek volna, ha mentem volna.
Egy (pár)kapcsolatnál - is - fontos a külvilág visszajelzése is, hiszen a kint lévő világ tükörképe a bentinek...
Amikor egy helyzetben vagyunk, nem biztos, hogy annyira tisztán látunk, mint a körülöttünk lévők, ezért érdemes figyelni mások viselkedését.
Amikor egy pár egységben van, nem is kellenek a nagy szavak, nem kell a műsor, a színház, a bizonyítékok... mert egyértelmű mindenki számára az, ami van. Másokban pozitív, jó érzéseket generál a kapcsolat. Nincsenek harcok, viták, akadályok... természetes és önmagától értetődő minden... elég, ha csak egymásra néznek...
Van, hogy tudom, őrültséget teszek. Mégis megteszem. És közben ketrecharcot vívok önmagammal... most is ez van. Tudom mi van, tudom mi lesz, tudom, hogy mit szeretnék, tudom, az (most) nincs, ezért dacból teszem azt, amit...
Most mégis homokba dugom a fejem, nem vagyok hajlandó látni, sodródom a pillanattal.
Tudom, hogy én vagyok én.
Tudom, nem vagyok normális.
Csak egy - érző - ember vagyok.
"Játsszunk most olyat, hogy megbízok benned!"
Nem bízok meg benne.
valójában:
Nem bízok meg magamban.
Problémát feloldandó megyek és megveszem a csizmát, amit pénteken kinéztem magamnak.
... meghitt és bizalmas, intim, szeretettel teli, kerek egység... anya és gyerek egysége... csodálatos és felemelő kapcsolat, ami végtelen boldogságot hordoz magában...
Királyfi végigrókázta a hajnalt. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy vigyorogjon, poénkodjon, jókedve legyen. Úgyhogy úgy vélem az esti palacsinta-túladagolás bosszulta így meg magát. Persze azért jól kifáradt. Egész reggel egymásbabújtunk, kérte, hogy gyógyítsam a kezemmel, így hát megreikiztem, most alszik. Imádom a kis makit.
Én is alhatnék, de kiment az álom a szememből, ehelyett nyomom befelé a vadmacs-féle rizseshusit uborkasalátával és nézem a tévében ezt a szerencsétlen nőt, aki a székhez kikötözve, egy puskacsővel szemezve, idővisszaszámláló társaságában halálra szenvedi magát, amit egy kamera mutat a világba - a film eseményei szerint is - és úgy megmondanám neki, hogy nincs miért félnie, hiszen az utolsó pillanatban jön a hős és úgyis megmenti.
... hát, ha én így járnék, én bizony nem okoznám meg azt az örömet, hogy kimutatom félelmemet, valószinűleg nem is félnék... - jellememnél fogva - az őrületbe kergetném az elrablóimat a vigyori fejemmel és ha úgy kell lennie, bátran fogadnám a halált... a hitem akkor sem hagyna el...
... milyen érdekes... a haláltól nem félek... de extra-hülye apró dolgoktól meg igen...
(és lám, tényleg jött a hős!)