Olyan energiamennyiséggel ébredtem, hogy egy sima lájtos hosszúkávétól, amiben szerintem kávé is alig van, majd felrobbanok az energiától. Mindjárt megyek fodrászomhoz, aki azért fogad, mert a barátom is, amúgy pedig csodajó volt Szuszákolómmal aludni, csodaszépet álmodtam és mosolygósan ébredtünk. Este meg végre Legjobbammal találkozunk ismét.

Szóval ma reggel eldöntöttem, hogy szép nap ez a mai. Aki megpróbálja elrontani, annak annyi.

Dupla órabérért dolgozni azzal a csapattal, akiket imádok, akik imádnak, nem is olyan rossz terv mára. 

30-án pedig búcsúbuli lesz, ahol édeskistizennyolcévest is búcsúztatjuk, akiért a szívem szakad meg, és két kollégámat szintén, akiknek viszont örömmel veszek részt a búcsúztatásában, mert annyira örülök, hogy lécelnek. Egyedül ők azok, akik nem illenek a mátrixba.

"- Ki az a lány, kicsim?

- Óh, csak egy lány.... aki szerelmes belém!" 

"- Na kicsim, a vonat melyik részére szálljunk?

- Hát oda, ahová azok a csajok is!

- Na tessék, már megint a csajok...!  

- Jajj, anya, hát nem akarom feleségül venni őket...!" 

Szadista egy őrült volt, aki kitalálta az epillátort, de zseni, ez tény. Ezzel kapcsolatban ma reggel azon gondolkodtam, hogy mi, nők még ilyen kínzóeszközöket is hajlandóak vagyunk használni a szőrtelen test érdekében, a pasik bezzeg a sima-arcúság eléréséhez is mély szenvedéssel használják a borotvát, ami még csak kicsit sem kínoz meg. Mert ugye ők lehetnek borostásak, az szexi... bezzeg, ha...!

Visszaviszem a mobilnetet. A net sem túl jó rajta, bár betárcsázós modemes koromban volt rosszabb is, de a döntő érv, hogy valamiért nagyon rossz érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Márpedig az érzéseimre tudom, hogy mindig hallgatnom kell.
Na nem baj, ami késik, nem múlt el.

Van egy új labda a blogvilágban, amit én is most több helyről megkaptam. Nagyon megtisztelő, és megható a szeretet, mely rámbiggyesztette ezt a cimkét. Hálás vagyok!

A feladat az lenne, hogy én is jelöljek öt bloggert erre a címre.

Számomra mindannyian fontosak vagytok, értékesek és kreatívok. Mindenkitől kapok valamit, mindenkitől lehet tanulni valamit. Mindenki másmilyen, mindenkit másért - is - lehet szeretni. Hogy lehetne kiválasztani az égbolt csillagai közül az öt legszebbet? Ne kívánjátok, hogy válasszak közületek, mert nem tudok - és nem is akarok. Az se véletlen, hogy nálam kedvencek sincsenek kilinkelve... Sajnálom, én ilyen vagyok, nálam ezek a labdák legtöbb esetben elakadnak...

Viszont eszembe jutott, hogy blogos időszakom óta - ami már sokkal régebben tart mint ahogy a mostani blogom megnyitottam -, néhány kivétellel teljesen lecserélődött a társaság. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik kitartottak mellettem. Akik ha nem is szólnak - esetleg csak ritkán - tudom, hogy itt vannak velem, stabil barátként.

Olvasgatom a kedvenc blogjaimat és némelyik annyira fáj... Fáj, mert olyan érzésekről olvasok benne, amin én is nem annyira régen átmentem... régebbi önmagamról olvasok, a fájdalomról, magányról, egyedüllétről, félelemről, halálvágyról és könnyezek... sokszor eszembe jut, amikor szemeztem a gyógyszeresdobozzal a túlvilágra készülve... amikor már kinéztem a síneket, hogy hol biztos a halál... (lásd blog elején a bejegyzéseket...) Könnyezek, mert átérzem azt, amit most Ők éreznek... Nem felejtem el, mekkora nagy harc volt kigyógyulni, meggyógyulni, de sikerült. Sokmindent megtanultam a betegség által, például elfogadni, kérni, sírni... meghaltam, újjászülettem, feltámadtam.... mint egy igazi főnixmadár... átértékelődött az életem, a történések, az érzések, a létezés.

Rájöttem, hogy vannak igazi barátaim, akik nem hagynak magamra, és nem kell mást tennem, csak hívni őket. Sokan mondták már nekem, mennyire erős vagyok. Rájöttem, hogy tényleg így van. Gyógyszerek, antidepresszánsok, tudatmódosító szerek nélkül, a saját erőmből és a barátaim erejével álltam fel a padlóról és mondhatom ma már büszkén, igenis ki lehet gyógyulni a depresszióból. Minden betegségből meg lehet gyógyulni.

Annyi minden történt velem az életemben... annyi rossz dolgon... de már túl vagyok rajta. És hálás vagyok azért, ami megtörtént, hiszen attól vagyok az, aki. És a történteket most kamatoztatom... segítek, ha elfogadják, szeretnék segíteni annak aki elfogadja és akarja. Mert megmenteni mindenki csak saját magát tudja... hiszen mindenki képes rá, mindenkiben ott van az erő, elő lehet hozni, csak akarni kell. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek és minden találkozásnak oka van, mégha nem személyes is, csak blogos... talán Te sem véletlenül tévedtél ide... mégha nem is szólsz...

És én is itt vagyok... akár "ismeretlenül" is. Aki elejétől olvas, visszaolvas, láthatja min mentem keresztül... és mi lehet a legjobb példa, mint maga az Élet?

Mindig csak az lüktet bennem, amikor erről olvasok, nézd, én felálltam, Te is képes vagy rá! Segítsek?

Este, amikor már mindenki alig várja, hogy hazaérjen, nagyon nagy élmény, amikor egy állomáson megállítják a vonatot és negyven percet vár.... mint kiderült 4, azaz NÉGY emberre vártunk! Nem volt jó, de én nem haragudtam rájuk. A MÁV valami óriási hibát kompenzált ezzel feléjük. Országon belülről, de messziről szerettek volna hazajutni... a mi vonatunk volt az utolsó, amivel mehettek... fiatalok, őket is hazavárják a szüleik... na de akkoris, egy egész vonatnyi embert megszívatni ilyennel este tízkor... najó, én úgyis aludtam.

köszönjük Emese MÁV!

Éjfél után jutottam ágyba, és már kelnem kell!

Na nem baj, mai napot túlélem, jó napom lesz tudom előre, tudom kikkel dolgozom együtt, kárpótolni fog a tegnapi napért.... és majd holnap ekkorát (*mutatja*) pihenek!