Soha nem másokban csalódunk, vagy mások tetteiben.. csakis a saját magunk által támasztott elvárások azok, amik csalódást okozhatnak nekünk... mert mi hiszünk valamit, mert mi gondolunk valamit, mert mi tervezünk valamit... mert mi bízunk.. valamiben, vagy... valakiben... aztán jól ottmaradunk a megbántottsággal, a fájdalommal és a csalódással... a bizalom vesztéssel...

Vajon ki lehetett az az őrült, aki ma este az utcán dudorászva-táncolva jött haza, miközben a holdban és a csillagokban gyönyörködött...?
Igen, én voltam az.

Mert bár nap közben nem voltam eleresztve jókedvileg, de estére minden a helyére került... például, rájöttem, hogy kell kikapcsolni a vonaton a légkondit (egyszerű, nagyon kedvesen meg kell kérni a kalauzt, hogy a fagyasztót vegye enyhébbre, és egy jó nevetés után örömmel meg fogja tenni).. és azért is, mert csodálatos nyári este van... az estéket amúgy is szeretem, amikor már lemegy a nap, és csendesül az élet, de az ilyen balzsamos-illatos-langymeleg, tücsökciripelős, tiszta egű nyári esték különösen a kedvenceim...

csak a mostani pillanat van, a múlt elmúlt és a következő még nincs itt... és nem szabad ragaszkodni a szomorúsághoz sem... az is csak egy múló állapot... az érzések is jönnek-mennek, ahogy a pillanatok is... amin most bosszankodok, számítani fog-e tíz perc múlva, vagy holnap, vagy a jövő héten... egyáltalán számít most annyira, hogy szomorú legyek miatta? Egyáltalán változik valami attól, ha puffogok? Ugye nem... csak az energiám pocsékolom feleslegesen...

A gyönyörű eget nézve, a rengeteg csillagot látván mindig gyorsan észhez térek, lehűl a forró fejem... én sem maga az Ég vagyok, hanem egy csillag vagyok az Univerzum végtelenségében... és ettől a tudattól minden annyira könnyűvé válik...  és a negatív érzés már a múlté...