Az én édes-drága-egyetlen Dellem ugyanolyan bolond, mint én... a múltkoriban nem lehetett életet lehelni belé, még csak áramfelvételt sem engedélyezett magának, félretettem, mivel szerelőre nem volt tartalékom... most meg jött egy megérzésem, előkaptam, bedugtam a konnektorba, és... tádámmm.... kifogástalanul működik.... - én meg nem kérdezek tőle semmit, csak elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy visszatért az életbe - a kis mocsok... 

nekem ez is 100happydays - nekérdezdhanyadik

Reklamációt kaptam a százperesek hiánya miatt... nos, az a helyzet, hogy jelenleg annyira megélem őket, hogy nincs időm leírni... tömkelegével jönnek... a százperesek ott vannak a napok minden órájában, percében... a pillanatok tört részében... 

Nekem százperes a sötétségből kitörő első hajnali napsugártól kezdve a jó éjt kívánó búcsúfényig át az éjjel felénk boruló kristálytakaró, a kertben növő - szomszédnak gaz, nekem virágtenger.. a napról napra barnuló bőröm, a hozzám hazatérő vendégek, egy illatos kávé...  egy könyv álmodozáscsapdája, a tornácon ringató hintaágy, a fészkelő madarak, a doromboló szőrgombóc... az ölelések, puszik, mosolyok a szeretteimtől.. a bolti eladó kedvessége, néhány jól sikerült fénykép, hogy végre betűsorrendbe tettem a fűszereimet... egy jól sikerült manikűr, a gyöngyöző ital, az utazás és a vele járó nyúl-őz-fácán-sas-sólyom-pipacstenger élmények, amiket bár minden nap látok, mégsem tudok betelni velük... egy új ruha, egy jó alvás, az átrendezett lakás... a tisztán ragyogó ablak, a frissen mosott, napon száradt ruhák illata... az eper, a barack, a cseresznye, a fagylalt íze...  egy jó séta... maguk az ízek, az illatok... és bizony nekem napi százperes az előbbi mosogatás, mert a tegnapi örömmel fagyasztott étel emléke fűződik hozzá...  a most bepácolt hús illata...  és a most következő pihentető délutáni szunyókálás... 

A szerelem nem az, amikor valakivel együtt tudsz élni... a szerelem nem valami langyos szóda... másfél évtizedig éltem egy házasságban, ahol egy rossz szó nem volt... ha én a hupililára azt mondtam, az fekete, akkor az fekete volt, a válasz mindenre az volt, hogy "rendben drágám, ahogy akarod" - márpedig ez csak a viccekben helyes válasz egy férfi részéről... véget is ért a kapcsolat, és hiába mondtam az okát, a férjem nem értette, hiszen minden úgy volt mindig, ahogy én akartam... 

A szerelem az, amikor egymás nélkül nem tudtok élni... de azért megpróbáljátok, újra és újra... mert annyira mások vagytok... aztán rájöttök, hogy francot, pont ugyanolyanok... 

A szerelem az, amikor össze-vissza vesztek - majd este szorosan egymást átölelve alszotok el... elhagy, elhagyod, és mindig most aztán tényleg és örökre - de csak az első sarokig juttok  el, bármelyikőtök is indul... elkülditek egymást a francba, és el is indultok, de egymás kezét el nem engednétek... összecsomagolod a ruháit - majd visszateszed őket a helyükre... nincs a világban még egy ember, aki ennyire fel tud idegesíteni (kivéve a gyereked) - mégis, a leghevesebb vita közepén is arra eszméltek, hogy mennyire szeretitek a másikat és ennek hangot is adtok (pont úgy, mint a gyerekednél), és egy pillanat múlva már azon röhögtök, hogy nincs még két ilyen buggyant a világon, mint Ti... és ha valaki akár csak ferdén is néz a másikra, azonnal összezártok, még az éppen aktuális világraszóló szakítás kellős közepén is, mert Ti egymást gyilkolászhatjátok akár minden nap, de a másikat senki nem bánthatja... akármi is történik, mindig vigyáztok a másikra... 

és persze eleinte a barátok azt mondják, szakítanotok kellene, mert ez, amit műveltek képtelenség... majd egy idő után Veletek nevetnek ők is, hiszen amit műveltek őrültség... 

a Szerelem... az Igazi az, akiről tudod, hogy jöhetne utána akár száz másik is... a helyére mégsem jöhet már senki más... mert Etalon csak egy van.