Én az igazság miatt még sosem haragudtam meg. Persze, van, hogy rosszul esik, vagy fáj... de az igazat mindig tiszteltem és ez így is marad.
Én is őszinte vagyok - de tapintatos is, vagy esetleg hallgatok, ha úgy kívánja a szituáció - , felesleges energia pazarlásnak tartom a hamisságot. Sőt mi több, még a felelősséget is vállalom a döntéseimért.
A hazugságot viszont képtelen vagyok tolerálni. Hihetetlen képességem van ráérezni a hamisságnak már a gondolatára is. Nem bírom elviselni, ha át akarnak verni.
Mindig megérzem - soha nem tévedek - és ezt közlöm is a hamis féllel... dühít, amikor tudom, hogy hazudik, csak éppen nem tudom bizonyítani... persze jön az ellentámadás, hogy én vagyok a hülye, a paranoiás stb... aztán idővel minden esetben (minden esetben!) kiderül, hogy a megérzéseim ismét pontosak voltak. Mivel nem csak a megérzéseim pontosak, de az emberismeretem is kiváló, tisztában vagyok azzal, hogy az ellentámadás terelést jelent a valódi problémáról, tehát ez mindig megerősít az igazamban.
Nem értem miért kell a hazugság, az átverés... semmilyen esetben nem tartom praktikusnak, logikusnak, tisztességesnek... de ha valaki olyan akar megtéveszteni, aki állítólag szeret, az mindennek a teteje. Akit szeretek, azt nem verem át (konkrétan senkit).
Persze, amikor már nincs mit tagadni, annyira egyértelmű a lebukás, akkor jön a bűnbánat, és a kifogás, hogy az illető nem merte megmondani az igazat, mert félt a következményektől. Én meg csak nézek bután, mi az, hogy nem meri elmondani az igazat?
Nem tűnik fel, hogy én tudom az igazat és a hazugságból van a botrány?
És itt nem egy konkrét személyről beszélek, hanem általánosságban. Sajnos az emberek többsége nem vállal felelősséget önmagáért, cselekedeteiért, döntéseiért. És itt az egészen kicsi dolgoktól kezdve a komoly dolgokig - valahogy mindig más a hibás, más a felelős... felnőtt emberek élnek hazugságok szövevényébe gabalyodva...