Ma megkérdeztem Aprótalpút, hogy milyen anyukát szeretett volna magának...

Valójában csak addig szenvedünk, amíg rá nem jövünk, hogy a szenvedés ugyanúgy kihajítható, mint valami elhasznált papírzsebkendő... egy valamit soha, senki nem vehet el tőlünk, és ez a lehetőség, hogy a gondolatainkat mi irányítsuk.

Az Élet sokáig feszíti a húrt, újabb és újabb feladatok elé állít, amik sokszor sok szenvedést okoznak... Faltam az önismereti, önfejlesztő könyveket, tettem a változásért, minden nap minden erőmet bedobva akartam, hogy jobb legyen... kerestem az okot, az okozatot, a megoldást... a miérteket... kipróbáltam minden ajánlott feladatot, programozást, megerősítést... makacsul és kitartóan mentem előre... de a helyett, hogy jobb lett volna, az örvény egyre jobban beszippantott... és akkor eljött egy pillanat, amikor eljutottam oda, hogy nem, nem, nem! Nem bírok többet. Elég volt az álmatlan éjszakákból, a könnyes párnákból, a kilátástalanságból és az örökös küzdelemből, harcból... elég volt az idegösszeomlásból is, nem akarok még egyet.... minden okos könyv azt írta, hogy minden csak rajtam múlik, és én becsülettel meg is tettem mindent, ám tessék itt vagyok, totál romokban... az életem pedig kilátástalan... 

Úgy döntöttem, itt volt elég. Befejeztem, nem érdekel, nem vagyok hajlandó tovább agyalni a problémáimon, mert végképp megőrülök... elkezdtem csak olyan dolgokkal foglalkozni, amik kikapcsoltak, feltöltenek... akármikor eszembe jutott a sok teher, amit az Élet a nyakamba sózott, azonnal tereltem... mondhatni, mint a strucc, homokba dugtam a fejemet...

Elkezdtem teljesen más szemszögből, megvilágításból látni a dolgokat és rájöttem, hogy ami addig annyira bonyolultnak tűnt, az valójában rém egyszerű... sehol máshol nem kell rendet raknom, csak és kizárólag magamban... és amikor ezt megtettem, valahogy maguktól indultak be a dolgok... jöttek a válaszok, megoldások, utak... amibe addig beleszakadtam, egy pillanat alatt vállt pihekönnyűvé... 

És rájöttem arra is (hogy "és"-sel nem kezdünk mondatot, de vegyük ezt írói szabadságnak), hogy valójában minden fájdalom, amit kaptam, akár párkapcsolati, akár anyagi, minél fájdalmasabb és nehezebb volt, annál nagyobb tanítást adott... 

Hiába mondják az okos könyvek, hogy minden fejben dől el, meg mi vagyunk sorsunk irányítói, meg blabla... ez mind szépen és jól hangzik, de idáig eljutni, hogy ezt az ember megélje, hosszú út vezet... 

Aki voltam, milyen messze van tőlem,

s aki leszek, az már milyen közel.

Már utolér, mellém lép,

támogat és átölel.

Biztatva suttogja: Ne félj!

Valahogy majd csak megleszünk, 

hiszen szívünk marad a régi,

s ketten talán csak megőrizzük az eszünk.

Ha valamelyik hosszabb idő után rám ír és hirtelen nagy beszélgethetnékje támad, azonnal tudom, hogy szerelmi bánat esete forog fenn, amelyet a velem való flörtöléssel próbál kompenzálni. A beszélgetéssel nincs is problémám, de ha kirúgta az asszony, nem velem fog bánatszexelni, az ilyen közönséges chatelésről meg ne is beszéljünk... 

Persze azonnal rá is kérdezek a dologra, hogy "na és hogy van az asszony"? Ilyenkor jön a hápogás, aztán kiböki, hogy szakítottak, meg hogy tipikus nő vagyok, hogy bele kérdezek a dolgok közepébe (blablabla). És amikor tájékoztatom róla, hogy a pasikra ilyenkor jön rá a fecseghetnék, sértődötten közli, hogy de hát én írtam rá.
Óh, igen, a "boldog névnapot" egyértelműen felhívás keringőre.

Nekem nincs felesleges köröket futó cipőm, így ezt a sportágat nem űzöm. Sajnos én ilyen vagyok, kimondom amit gondolok. És ha az "nem", akkor az "nem". Sőt, "NEM". Ezen persze meg lehet sértődni, de ez engem pont nem hat meg.

Persze tudom, ez vica-versa működik, a nők ugyanígy vezetik le a szerelmi bánat okozta stresszt (már aki....) de nem hinném, hogy a hiba az én készülékemben volna.

És ezentúl azt is meggondolom, hogy kit köszöntök fel a névnapján.