Örültem, hogy a metró hat feljárója közül sikerült a jót választanom (mert úgy emlékeztem, hogy az útvonaltervezésnél ennek az utcának a nevét említették), majd elindultam a kis utcán. Örültem is, hogy milyen szép utcában sétálok, keskeny sétálóutca, szép kőlapokkal kirakva az út, a szélén pedig fiatal, fehér virágruhában pompázó fák, délutáni napsütés, varázslat.
A második utcánál, ahol a célépületet vártam, elbizonytalanodtam, mert ott egy tér volt és teljesen más néven.
Rácsörögtem a célszemélyekre, de nem vették fel a telefont. Na most mi legyen, gondoltam, amikor megláttam a postást. Ő az én emberem felkiáltással azonnal elkezdtem kapcsolatot építeni és beüzemelni a tájékozódási programját. Meginterjúvoltam és elmondta, hogy hoppá, a minap is pont ezt az utcát keresték rajta, és ott van valahol, nagyon közel, a térből nyíló egyik utca lehet az. Szépen megköszöntem és indultam tovább, de közben visszahívott, akihez éppen útban voltam és elárulta, hogy a keresett hely pont a metró feljáró másik oldalától számítva a második utcában van.
A postás biztosan kétszer csenget, de csak azért, hogy megtudja, hogy éppen hol van.
