A humorról alkotott elképzeléseink időnként nem egyeznek az Élettel.
napi sokkoló
Reggel a vonaton volt szerencsém végig hallgatni két tizenéves lány nem éppen diszkréten halk beszélgetését (ergo nem számít hallgatózásnak). De bár ne hallottam volna...
Mesélte a kislány, hogy az anyja a tesco-ban dolgozik és valami új vezetés miatt nem kapta meg a fizetését, ezért "sírnak" otthon, hogy nincs pénz. Ő meg hiába kér pénzt, nem adnak neki, sőt, még az ő pénzét is elveszik, amit az állam fizet. Pedig az az övé, az járna neki. Na de ő aztán jól megmondta az anyjának, hogy örüljenek amíg felvehetik az ő pénzét és elkölthetik. Az anyja meg úgy megharagudott rá, hogy amikor ma reggel eljött otthonról, még köszönni sem köszönt neki.
Mert hát micsoda dolog, hogy a bérletet ugyan megveszik neki, de ezen kívül egy vasat nem kap, pedig ő megmondta, hogy neki cipő kell, meg kabát kell. Tegnap volt tetkót varratni, a többi mellé (biztosan ingyé' - szerk. megj.)
Az iskolába ma csak azért megy be, mert laza órák lesznek, és akkor miért ne. Amúgy össze kellene szednie magát, mert öt tantárgyból áll bukásra...
A múltkor összeálltak néhány osztálytárssal és vettek vodkát meg narancslevet, ő ment be a boltba, mert ő már 18, és összeöntötték, ő meg kortyolgatta és nagyon kiütötte, úgy vett részt az órákon is. De nem bukott le, mert az igazgató ugyan behívta magához, de csak azért kérte számon, hogy miért aludt órán. Ő meg persze hazudott, ezért úgy jött ki az egészből, hogy még meg is dicsérte az igazgató, hogy mennyire szorgalmas, hogy betegen is bemegy az iskolába.
Minden második szava g-vel kezdődött, és i-vel végződött, ezen kívül számos, szép csengésű szót használt még, amit nem idézek, de nem hogy szappannal, hanem egyenesen hipóval mosnám ki a száját...
Amikor leszálltak, egyszerűen muszáj volt hátranéznem, hogy lássam, hogy néz ki egy ilyen kislány. Teljesen átlagos külsővel rendelkezett, még csak nem is a cicababa feelinget hordozta magával, akiről látszana, hogy ott aztán van pénz... Megjegyzem a teljes utazóközönség hallotta az előadást, és mindenhol csak döbbent arcokat láttam...
Sokkolt a történet, nyilván nem kell elmondanom, hogy miért.
Sok gondolat felmerült bennem, de azt hiszem, inkább nem kommentálnám a történetet.
Szerencse, hogy számos ellenpéldát ismerek...
Hm
Nem tudtam megállapítani, hogy fiú-e vagy lány, mindkettőnek kegyetlenül randa volt. Végül a karjára "tetovált" (na az ilyen tetkós művészt is a Dunába lökném) kék felhőn ülő, rózsaszín póni, sárga hajjal, plusz szivárvány döntötte el a kérdést (azonnali hatállyal megszavaztam a világ legrondább tetkójának).
Szóval a lényeg, elmondhatom, hogy a ma reggeli hódításom is megvolt. Halleluja és örömmámor.
Upsz :-D
Tegnap együtt Quimbyztünk egy kollégával. Egyszercsak megragadta a karomat "neked van tetkód, mióta?!" felkiáltással...
"Lebuktam".
Azt is megtudta, hogy blogolok is.. 7 éve. Volt meglepi.
Na igen. Szép munkás reggeleken az ember felveszi a hivatali álarcot és a konvencióknak megfelelően viselkedik, pláne egy hivatalban.
De hogy ki-milyen életet él a munkaidőn kívül...? Az élet csupa meglepetés. :-)
Mivel a szigorúan bizalmas információkat megtudta, muszáj voltam a borába csempészni egy ciánkapszulát. Elvégre mégsem derülhet ki konszolidált, csendes énemről, hogy valójában egy wamp... ;-)
...
Amikor kapsz egy pofont az élettől... egy nagyot, amibe beletérdelsz... mi számít? Hogy reagálsz?
Az életnél nagyobb pofonokat senki nem osztogat. De nem az számít, hogy az élet hogy viselkedik veled, hanem az, hogy te hogy reagálsz minderre!
Ma kaptam egy pofont. Padlóra küldött.
Aztán, ahogy szoktam, megmakacsoltam magam, és bár még a könnyek ott csillognak a szememben, de felálltam, azért is felálltam.
Igen, össze tudok omlani. Mint egy kártyavár. De még romjaimban is mindig előre nézek, a kiutat keresem, a megoldást. Bennem van a túlélési ösztön, a hit, az erő, és a végtelen makaccságom, ami azt mondja, nem adom meg magam!
Összeszedtem a gondolataimat és tudatosan megkerestem a lehetőségeket, amik segíthetnek felállni. Azokat az embereket hívtam segítségül, akiknél a segítség nem azt jelenti, hogy sajnálkoznak, hanem személyiségükből adódóan gyakorlatiasságukkal, pozitív életszemléletükkel kiegészítenek és segítenek tovább haladni. Akikre mindig, minden körülmények között számíthatok, akik képesek arra, hogy a fájdalmas zokogást nevető könnyekké változtassák úgy, hogy ez nem erőltetett...
Átgondoltam, hogy mik a mai nap jó történései, mik életem jó történései, és sikerült az egyenleget pozitívvá tenni.
Én vagyok a felelős az érzéseimért.
Másra koncentráltam, mást erősítettem, és ezáltal az Élet aljas húzása szánalmasan erőtlenné vált...
Figyelj csak Élet! Ennyit tudsz? Csak ennyit? Hát nézd, látod, padlóra küldtél, de erős vagyok, felálltam! És tovább megyek! Sőt, nézd, még nevetek is! Rajtad nevetek! Sőt, tudod mit? Százezer okot tudok felsorolni, hogy miért is vagyok boldog!
ÖRÜLJ, HA ESIK AZ ESŐ, MERT HA NEM ÖRÜLSZ, AKKOR IS ESIK!
Én és a legjobb barátnőm...
...nem elég, hogy sörözni szoktunk, egyfolytában zabálunk... a minap például sajtburgert ettünk csupacsoki tortával...
És végre eljött az idő, amikor betegre ehetem magam cseresznyével. És Férfimnek köszönhetően ezt most tényleg megtehetem. Ugyanis bár a gyümölcs (is) aranyárban van, itt vidéken azért is jó, mert sok a kert, ahol sok a cseresznyefa. Ez persze önmagában még kevés, de.
Az úgy volt, hogy Férfim szeretett volna vásárolni az egyik szomszédtól, de mivel pont a kevés normálisak egyikét nézte ki, az kitalálta, hogy a srácok segítsenek leszedni a gyümölcsöt, cserébe a felét elhozhatják ingyen. Emberemet sem kell félteni, szedett is sokat, hozott is, nem keveset.
Ja és nem mellesleg rózsavizet készítek. Bezonyám.
Örültem, hogy a metró hat feljárója közül sikerült a jót választanom (mert úgy emlékeztem, hogy az útvonaltervezésnél ennek az utcának a nevét említették), majd elindultam a kis utcán. Örültem is, hogy milyen szép utcában sétálok, keskeny sétálóutca, szép kőlapokkal kirakva az út, a szélén pedig fiatal, fehér virágruhában pompázó fák, délutáni napsütés, varázslat.
A második utcánál, ahol a célépületet vártam, elbizonytalanodtam, mert ott egy tér volt és teljesen más néven.
Rácsörögtem a célszemélyekre, de nem vették fel a telefont. Na most mi legyen, gondoltam, amikor megláttam a postást. Ő az én emberem felkiáltással azonnal elkezdtem kapcsolatot építeni és beüzemelni a tájékozódási programját. Meginterjúvoltam és elmondta, hogy hoppá, a minap is pont ezt az utcát keresték rajta, és ott van valahol, nagyon közel, a térből nyíló egyik utca lehet az. Szépen megköszöntem és indultam tovább, de közben visszahívott, akihez éppen útban voltam és elárulta, hogy a keresett hely pont a metró feljáró másik oldalától számítva a második utcában van.
A postás biztosan kétszer csenget, de csak azért, hogy megtudja, hogy éppen hol van.