Beállóban várakozva figyelem a vihart... leszakadt az ég... hallgatom az esőcseppek koppanását, a zajt, ahogy a víz ömlik a tetőről a csatornába, amit az nem bír el... érdekes látvány a tetőszerkezet alatt állva nézni az így keletkező esőfüggönyt, ami szinte elzár az úttól...
Figyelem az úton az autókat, ahogy erőlködnek a továbbjutásért a már szinte átláthatatlan úton és ködként húzzák maguk után a csapadékot az úttestről...
Nézem az eget, a felhők útját... az egyik feketeség éppen fölöttünk mulatozva könnyít terhén, de amott már tisztul az ég és kék vidámságként mosolyog... lassan halad tovább a felhősereg végigdorbézolva az országot...
Az első esőhullám után kialakul a pocsolya a járdaszegély mellett, majd a további rohamok alatt a némileg ferdén álló járdára is felkúszik a víz és immár kis tavat alkotva közeledik felénk...
Érkeznek az emberek... ki gyalog futva, ki biciklin érkezik, bőrig ázva keres menedéket... mégis derűsen fogadva az égi áldást... beszélgetve, nevetgélve, kapcsolatokat építvén várjuk a támadás végét... néha becsapósan alábbhagy a zuhany, mintha eltekerték volna a csapot, majdnem indulunk, amikor vicces kedvében lévén a felhő, még erősebb löketet küld ránk...
Le kellene fotózni... (pont most nincs itt a gép)... le kellene írni... (majd ha hazaérek)...
Aztán rájövök, nem lehet leírni, átadni úgy, ahogy...
Érzések, hangulatok, élmények, illatok kavalkádja eltárolva... emlékfotók gondolatalbumba...
Elállt az eső... elindulok... az út felénél megkapom, nesze, és csakazértis, van még tartalék, újabb vízkészlet zuhog a nyakamba... leszállok biciklimről és játékos gyerekként tapicskolok a folyóvá alakult úton és nevetek... arcom az ég felé fordítom... az eső minden porcikámhoz eljut, és én nem teszek mást, nevetek...

Tavaly év elején, amikor volt osztályfőnököm bejelölt az iwiw-en, azon morcongtam, hogy miért nem életem első nagy szerelme jelölt be a gyönyörű barna szemeivel. Miután elszakított minket az élet, sokat álmodtam vele, egyszer, az egyik álmomban elköszönt és én tudtam, hogy megnősült, révbe ért.
Nemrég vele álmodtam, köszönt, hogy ismét itt van. És én tudtam, végetért a házassága és vártam, mikor bukkan fel ismét az életemben.
Most "ismét" az ismerőseim között tudhatom.
A (meg)érzéseim ismét igazat mondtak, elvált, fejtetőig benne van egy mély érzelmi válságban, és az általam ismert helyes srácból egy nagyon meghízott, megkopaszodot valaki lett... Mégis érdekes, hogy bár évekig nem találkoztunk, mégis lelki szinten tartottuk a kapcsolatot...
...

Tettem fel reggel teavizet. Aztán ledőltem, és az ébresztőt sem állítottam be, mondván úgysem alszom el. Amikor három órával később felébredtem és elégedetten nyújtózkodva kiértem a konyhába... még volt egy centi víz a teafőzőben.

talán mindenki megtette amit tehetett,
biztosan mindenki a maga módján,
hogy biztonságban legyek,
az érzetem mégsem volt meg soha
mindig én vigyáztam magamra
örökös harc és lázadás
kísérte életem
mellette
érzem a biztonságot
örökké zaklatott életem
nyugalmat talált
és én bátran hullok alá
a végtelenbe
mert megtehetem
vigyáz rám
nincs többé harc?

Tanulok....
semmit sem csinálni... bár ez így nem igaz, hiszen mindig csinálok valamit.
Tanulok...
nem-gondolkodni... a lustán, tudatomon áthaladó gondolatokat hagyom érintetlenül továbbsiklani...
Telefont kikapcsoltam, csak Férfim tud elérni.... ajtót-ablakot bezárom, külvilágot kizárom... bekucorodom léleklakomba...
van időm pihenni... és az életem utat adott nekem...
hagyom, hogy jó legyen...