A bokszban is így van ez. Jön egy ütés, amitől az ember megszédül, esetleg el is terül... A bíró elkezd számolni, és ha elszámol tízig, vége a mérkőzésnek...

Kaptam egy ütést... megszédültem... elterültem... a bíró számol... de én felkelek, mielőtt leléptetnének.
Mert mindig felállok. Mert ÉN mindig felállok.

És a végső ütést én mérem, de úgy, hogy az ellenfél végleg földön maradjon...

Mert a győztes csak én lehetek.

Néha a rendrakás maga jár óriási káosszal. És én most itt ülök léleklakásom kellős közepén, a legnagyobb káoszban, amit magam teremtettem. De élvezem. Mert döntöttem. Egy igazi kihívást hoztam létre magamnak.

„De mindig is így voltam ezzel. Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett, ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést. Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet, hanem egyszerűen csak véghezvittem, amit elhatároztam – és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről, hogy már minden eldőlt. Megesett, hogy ebbe a megkönnyebbülésbe némi kétségbeesés is vegyült,... De még ez is százszor jobb volt, mint tovább tétovázni a különféle lehetőségek között.” /Stephenie Meyer: Alkonyat (Twilight)/

Megszédülve bolyongok, csak gyanítom, hol vagyok, megszokás mozgat... a kávé sem ad energiát és a kintről beszűrődő borongós idő sem vidámít. Kemény napok várnak odabent külföldi delegációval, amikor mindenki őrült módon idegbeteg és pánikol, én pedig fékezném az időt, és ebben a lélekgyógyító csendben ülnék itthon két napig, behúzott függönyök mögött, hogy még így se lássam mi zajlik odakint, így pihenném ki a hétköznapok darálóját... még az álmok kavarognak a fejemben és nem akarok felébredni, ágyam vonz, összekucorodva, takarót a fejemre húzva szeretnék láthatatlan lenni... újabb hétköznapi rohanás vár, pörgés, nyüzsgés és én még nem érzem felkészülve magam az újabb hétre... szívom magamba a csendet, csináljon odabent rendet...

Királyfival hosszú percek alatt tartó, számolhatatlanul sok jóéjtpuszit adtunk egymásnak.... alig akart elengedni... nekem pedig nem volt kedvem menni, akár egész éjjel szeretgettem volna a kisfiamat... ezek a szeretetpillanatok természetesek számunkra... a legjobb dolog a világon érezni az Ő szeretetét... életet ad....

Világvége. A fogam miatti szenvedés elhalványult, erőmet, reményemet vesztve, törtszárnyú, védtelen madárként, zokogva, remegve és fázva vártam a halált.... Úgy éreztem itt a vég, innen nincs tovább, innen nincs kiút, nincs megoldás... ez nekem már sok...

Valami mégis vitt tovább, talán nem is én hívtam fel a barátnőmet, egy másik barátnőm megérzéstől vezérelve magától hívott... és Férfim tekintete is ott lebegett a szemem előtt, mintegy ebben a világban tartva... Királyfi pedig ismét a bölcsességéről tett tanúbizonyságot... Erőt adtak, virtuálisan felpofoztak, megmutatták nem szabad feladni, még így sem, még most sem... mert akit így szeretnek, mert akit ennyien szeretnek, azt az élet más területén is kell, hogy védelmezze valaki és kell, hogy legyen megoldás, kell, hogy legyen kiút, nekem pedig kell, hogy legyen erőm, hogy ezt is, itt is és most is megoldjam...

Félek nagyon, az ideg ott van a gyomromban, nem aludtam, sokat sírtam, a kérdés lüktet, mi van, ha nem tudom elintézni, megoldani, mi van, ha most csődöt mondok... mi van, ha tényleg... megtörténik az, ami...

...de ott van a remény is, a hit, hogy ez nem fordulhat elő... ott az elszántság, hogy ki kell tartani, meg tudom oldani... mondogatom magamnak mint egy mantrát, és bár nem érzem a reményt, de hinni akarok... kapaszkodok az erőbe és a szeretetbe amit küldenek felém..

Nem adhatom fel, mert amikor én nem hiszek, van, aki akkor is hisz bennem... amikor erő nélkül feladom, akkor fognak és visznek tovább...

... talán ez a sok szeretet azt mutatja, hogy jól fog végződni ez a rémálom is...

Tegnap este sírtam azon, hogy... boldog vagyok...

... mostanában olyan mértékű szeretetet kapok, amiről sosem gondoltam volna, hogy be fog következni...

...olyan igazi szeretet, önzetlen...

...már csak meg kell tanulnom elhinni és elfogadni... nagyon nehéz...

...én bár mindig adtam, nekem ez természetes, de ha kaptam is valamit, súlyos árat fizettem érte, legyen szó szülőkről vagy bárkiről akit utamba sodort az élet... ezért belém rögzült, hogy soha, semmit, senkitől...

... és tessék... most eljött az idő, amikor...

...

le sem tudom írni...

csak potyognak a könnyeim....