Királyfi végigrókázta a hajnalt. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy vigyorogjon, poénkodjon, jókedve legyen. Úgyhogy úgy vélem az esti palacsinta-túladagolás bosszulta így meg magát. Persze azért jól kifáradt. Egész reggel egymásbabújtunk, kérte, hogy gyógyítsam a kezemmel, így hát megreikiztem, most alszik. Imádom a kis makit.

Én is alhatnék, de kiment az álom a szememből, ehelyett nyomom befelé a vadmacs-féle rizseshusit uborkasalátával és nézem a tévében ezt a szerencsétlen nőt, aki a székhez kikötözve, egy puskacsővel szemezve, idővisszaszámláló társaságában halálra szenvedi magát, amit egy kamera mutat a világba - a film eseményei szerint is - és úgy megmondanám neki, hogy nincs miért félnie, hiszen az utolsó pillanatban jön a hős és úgyis megmenti.

... hát, ha én így járnék, én bizony nem okoznám meg azt az örömet, hogy kimutatom félelmemet, valószinűleg nem is félnék... - jellememnél fogva - az őrületbe kergetném az elrablóimat a vigyori fejemmel és ha úgy kell lennie, bátran fogadnám a halált... a hitem akkor sem hagyna el...

... milyen érdekes... a haláltól nem félek... de extra-hülye apró dolgoktól meg igen...

(és lám, tényleg jött a hős!)