Az igazi boldogság a lelkünk mélyén rejtezik, mint egy is sziget - a béke szigete... Sajnos ezt legtöbbször elfedik különböző fátylak, zavaró érzelmek fátylai... mint a fájdalom, irígység, szomorúság, harag... és társaik.... Én ezt a szigetet már felfedeztem magamban, és tudatos élettel, gondolkodással, viselkedéssel éltem rajta... de az utóbbi idő történései igencsak próbára tettek és kemény feladatokat kaptam... egész életem ilyen, mindig nehezebb és nehezebb feladatokat kell megoldanom.... A mostani történések vihart keltettek bennem és elsodortak a szigetemről... láttam, hogy ott van és próbáltam kétségbeesetten maradni, kapaszkodni, de semmilyen tudatosság nem segített... az erőm cserbenhagyott... a zavaró érzelmeim nem engedtek és én képtelen voltam szabadulni... csak tehetetlenül sodródtam, kétségbeesetten kapaszkodtam és próbáltam tartani magam, mert én erős vagyok... ám tegnap elfogyott az erőm, feladtam... megadtam magam... és gyenge voltam... sírtam, pedig én nem szoktam...

A könnyek elindítottak bennem valamit, átmostak, kimostak belőlem minden szennyet, fájdalmat, bánatot... amelyeknek a helyét átvette a tér... amit most jó dolgokkal lehet megtölteni... és azt vettem észre, hogy ismét ott vagyok a szigetemen, a békémmel, derűmmel... tudatosságommal...

Talán ez volt a feladat... hogy elismerjem, legalább magamnak: én is gyenge vagyok...

Úgyhogy nem, Alessia... nem kell kijavítanod a jelzőmet... csak távol áll tőlem a buddhaság, az érzelmek nélküli világ... ember vagyok én is... de boldog vagyok...

Mert a boldogság nem múlhat az anyagi világon.... azon, hogy van-e társ, vagy nincs, van-e pénz vagy nincs... ha bennünk van az igazi béke és boldogság, akkor azt ezek a dolgok csak időlegesen zavarhatják meg...

Amikor szemembe néz az a barna szempár, ellágyul, elmosolyodik és forró csokivá olvad a tekintete, átmelegít, megölel... jó érzés... borzongató... majd hirtelen egy másik tekintet tör utat magának az emlékekből... egy szempár, mely mindig kitisztult és ragyogott amikor meglátott, egy szempár, ami hazudni nem tudott soha... mert a szem a lélek tükre, ez így igaz... és abban a tekintetben benne volt a világ...

Érzések kuszasága, gondolatok kavarodása, kérdések és válaszok... harc önmagammal... igen, nem, meddig, miért? Dac, mert ő akarta így, ő engedte el a kezemet megint... harag önmagam iránt, mert fáj a hiánya... szomorúság, mert nem mással, hanem vele szerettem volna boldog lenni... düh, mert még mindig ezt szeretném... csalódottság, mert mindenkiben őt keresem, bárkinek a szemébe nézek, az ő szemeit látom... kérdés, mit tegyek? Válasz, semmit... el kell fogadni azt ami van, úgy ahogy van... és tovább kell menni az úton, nem megállni, nem visszanézni, nem várni senkire és semmire... ha egyszer úgy dönt... hát majd szaladjon utánam... ha nem, hát nem...

De élni kell tovább és menni kell tovább, és boldognak kell lenni... engednem kell, hogy boldog legyek... még akkoris, ha szívemben mindig ő marad a fő helyen... még akkoris, ha most úgy érzem, hogy én már senkit nem tudok majd így szeretni... meghalt bennem valami... mert akárhogyis, akármilyen is, nekem ő a pöttyös bögrém....

Hazafelé mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében... és azt vette észre, hogy egy könnycsepp buggyan ki a szeméből... "óh, milyen hideg van, a könnyem is kicsordul" - gondolta, majd szomorúan felnevetett... tudta, hogy nem a hideg miatt van... milyen kis buta, amikor hazudik önmagának... Amikor hazaért, nagyon fáradtnak érezte magát, nem vágyott másra, csak pihenni... leült, a kedvenc nyugisarkába, majd erőteljes, heves zokogásban kitört belőle minden fájdalom, teher, szomorúság... Nem szokott sírni... mindig ő az erős, aki mindent elvisel és mindig megy tovább, mindenre talál megoldást... a magabiztos, nyugodt ember... ő az, akit nem tud megtörni senki és semmi... ám most teljesen elveszve és gyengének érezte magát... lám, ő is csak egy ember...

"Ha az embereknek nem tetszik, hogy így, vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az emberek nem élsz. De ha magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod..."

Elnézem a csajokat, ahogy női méltóságukat és tartásukat sutba dobva, részegen, önkívületi állapotban randalíroznak, rámásznak a pasikra és úgy használják őket, mint az egyszerhasználatos papírzsepit... Én sosem voltam ilyen. Sosem másztam rá pasikra. Alapelvem, hogy úgy kell vadászni, hogy a pasi higgye azt, hogy ő a vadász. És hiába a sok rámenős nőci, egyszer-kétszer elkapják őket, de hosszabb távon mindig én vagyok a befutó, az, akit és imádnak és megbecsülnek... és imádom, hogy ezért utálnak a nők...

Valamelyik nap azt írtam a napomról, hogy fos. Na a mai (bocs, már tegnapi) extra fos. Legalábbis a délelőtt. Meg kell állapítanom, hogy a mélypontról is lehet mélyebbre jutni... már nagyon mély gödörben vagyok, lehet, hogy abba kellene hagynom az ásást? Nem látok kiutat ebből a nehéz helyzetből. Az is egy idióta volt, aki a pénzt kitalálta...

Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést.

(Benjamin Disraeli)

Vannak gyenge pillanataim... várok valamire... valakire... rá... ilyenkor haragos vagyok magamra az érzéseim miatt... amik tőlem függetlenek, amiket nem tudok irányítani... haragos vagyok a gyengeségem miatt... hiába tudom, hogy bár most rossz nekem, jobb ez így nekem... kértem, hogy ne jelentkezzen, ne keressen, és ő nem jelentkezik, nem keres.... bár hiányzik és néha várok valamire, mégsem akarom, hogy keressen... és mégis akarom, hogy keressen... de a legszomorúbb, hogy tudom, érzem a gondolatait, érzéseit, hogy harcol... önmagával... kesze-kusza-kósza gondolatok... ábrándok... vágyak... álmok... mi a fenéért kell nekem mindent éreznem és látnom és tudnom, és miért nem tudom kívülhelyezni magam ezeken a dolgokon... a válasz egyszerű... mert bármennyire is igen, mégsem közömbös a számomra...

„Szeretni annyi, mint sebezhetővé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megőrzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzőséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni. Kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz."

"Ki mondja meg, vajon meddig lehet,
Hogy mindennap, mindenhol erős legyek.
A csönd volna jó, kicsit könnyebb napok,
Ne kérdezz semmit, ha látod, hogy fáradt vagyok."

(Korál/Érints meg)

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.