Amikor szemembe néz az a barna szempár, ellágyul, elmosolyodik és forró csokivá olvad a tekintete, átmelegít, megölel... jó érzés... borzongató... majd hirtelen egy másik tekintet tör utat magának az emlékekből... egy szempár, mely mindig kitisztult és ragyogott amikor meglátott, egy szempár, ami hazudni nem tudott soha... mert a szem a lélek tükre, ez így igaz... és abban a tekintetben benne volt a világ...

Érzések kuszasága, gondolatok kavarodása, kérdések és válaszok... harc önmagammal... igen, nem, meddig, miért? Dac, mert ő akarta így, ő engedte el a kezemet megint... harag önmagam iránt, mert fáj a hiánya... szomorúság, mert nem mással, hanem vele szerettem volna boldog lenni... düh, mert még mindig ezt szeretném... csalódottság, mert mindenkiben őt keresem, bárkinek a szemébe nézek, az ő szemeit látom... kérdés, mit tegyek? Válasz, semmit... el kell fogadni azt ami van, úgy ahogy van... és tovább kell menni az úton, nem megállni, nem visszanézni, nem várni senkire és semmire... ha egyszer úgy dönt... hát majd szaladjon utánam... ha nem, hát nem...

De élni kell tovább és menni kell tovább, és boldognak kell lenni... engednem kell, hogy boldog legyek... még akkoris, ha szívemben mindig ő marad a fő helyen... még akkoris, ha most úgy érzem, hogy én már senkit nem tudok majd így szeretni... meghalt bennem valami... mert akárhogyis, akármilyen is, nekem ő a pöttyös bögrém....