Az én nevem Cirnyo. Így is szoktam bemutatkozni. Szeretem a nevemet, úgy és abban a formában, ahogy anyakönyvezték. Becézés nélkül használom.
Ezt elmondtam már egyszer, kétszer, százszor a kollégáknak... de egyik fülükön be, a másikon pedig ki. Ők a becézett változatot használják. Amit nagy tiszteletlenségnek tartok, mert a Cirmi az nem Cirnyo, akárhogy is nézem, és én kifejezetten kértem, hogy a nevemen szólítsanak. Becézés maximum a közeli hozzátartozóknak engedélyezett, elvégre ők a szeretteim, és hát ha az anyukám Cirmiz, az ő fejét nem fogom leharapni, vagy a kedvesemét, de a kollégák, ismerősök, idegenek nem azok (tisztelet egy-két kivételnek, de érdekes módon, ők nem a becézett formáját használják a nevemnek, mert tiszteletben tudják tartani a kérésemet!).
Határozottan úgy érzem, hogy kezdem magam felhúzni a tiszteletlenség eme formáján, de leginkább azon, hogy még én érzem magamat szarul azért, mert újra és újra szólnom kell. Komolyan mondom, röhej!
Ennyire nehéz egy nevet megjegyezni, vagy mi?
