Kolléganőmmel felesben vettünk egy heteslottót. Én 4 számot jelöltem, ő 3-at.. az én 4 számomból 3 jó volt, a 4.-et eggyel arrébb jelöltem, a kolléganőm egy számot sem talált el. Kár, hogy én kevés voltam a nyereményhez (de azért azt mondtam, hogy hű bakker, milyen ügyes vagyok!).

Tegnap vettem egy sorsjegyet is, az árának a háromszorosát nyertem vissza.

Egy hét alatt három próbavásárlást gyűjtöttem be, hétvégén tesztelem, hogy tetszik-e ez a meló. Kiegészítő bevételnek csodás lenne.
Utána olvasgattam neten, és az egyik fórumon írta egy hozzászóló, hogy milyen szemét az, aki próbavásárlónak megy. Én ezt nem így látom. Az eladókkal mindig remek viszonyban vagyok, amikor meg kifogásom van a munkájukkal kapcsolatban, akkor annak - teljesen normális kommunikációval - mindig hangot adok, és az esetek jelentős részében építő jellegűnek veszik a panaszomat és szoktam is tapasztalni utána a változást. 
Megjegyzem, amikor a "mekiben" dolgoztam, mindig jöttek próbavásárlók és senkit nem rúgtak ki azért, mert esetleg rossz lett a próbavásárlói tesztje, hanem tanultunk belőle mindannyian, amikor meg jól sikerült, akkor volt örömködés.
Szóval itt nem a szemétkedés a lényeg (normális esetben), hanem a szolgáltatás javítása. 

Ja, és mióta teljesen átszoktam a sima kifliről a vikorn termékekre, reggel két kiflit eszek feltéttel és sokkal később éhezek meg, általában 13 óra körül, régen bezzeg a sima péktermékek után villámgyorsan korgott a pocak, már 9-10 óra körül felfaltam volna egy fél disznót.

Mostanában a megbocsátás a trendi. Bocsáss meg és akkor elnyered a lelki békédet, a harag, gyűlölet megbetegít és hasonló okosságokkal van tele a világháló. A megbocsátás pedig azt jelenti állítólag, hogy elfelejteni a sérelmeket, mintha mi se történt volna... Sokáig én is elhittem, hogy ez a helyes, és mindent elkövettem, hogy meg tudjak bocsátani és dühös voltam magamra, mert nem sikerült.

Addig addig mantráztam, mígnem voltak pillanatok, amikor elhittem, hogy sikerült, sőt még éreztem is.... Mert azt akartam érezni. Próbáltam úgy élni, mint akinek már nem fáj a múlt, időnként sikerült is, de aztán mindig jött egy pont, ami elevenembe vágott és felszínre hozott minden, mélyen eltemetett fájdalmat és ráébresztett arra, hogy a megbocsátás valójában hazugság és a megfelelési kényszer erőlteti bennem...

A lelki békém valójában akkor jött el, amikor el tudtam fogadni és ki tudtam mondani, amit valójában érzek. Mert valójában az elfogadás az, ami gyógyít... elfogadni azt, ami van. Mert ami van, az az én részem...

És én kimondtam, hogy soha nem fogom megbocsátani a szüleimnek azt, hogy lelkileg és fizikailag is bántottak, hogy sosem álltak mellettem, sosem védtek meg, sosem voltam biztonságban mellettük.

Hogy elrontották az életemet, úgy, ahogy azt csak szülők tudják elrontani.

Nem tudom, és nem is akarom megbocsátani, hogy amikor kaptak egy második esélyt, nem éltek vele, sőt... nem tudom nekik megbocsátani, hogy amikor a csepp fiammal a karomban, majdnem húsz év után hajlandó voltam velük találkozni, az első kérdésük az volt: "hogy fog szót fogadni a fiad, ha nem vered meg?"... Ott folytatták a bántalmazást, ahol azelőtt két évtizeddel ezelőtt abbahagyták, csak már fizikailag nem üthettek meg senkit...

Nekik köszönhetem az életemet, az igaz - de ahogy neveltek, ahogy bántak velem, az életemet vették el, a lelkemet gyilkolták meg... és én, kimondtam, a szemükbe, hogy borzalmas szülőknek tartom őket és, hogy soha többé nem vagyok hajlandó engedni, hogy bántsanak, semmilyen formában.


Biztos vagyok abban, hogy nem kell mindent megbocsátani, mert vannak dolgok, amiket nem lehet, ha megfeszülünk sem. El kell fogadni, hogy azt érezzük, amit. El kell fogadni és erőt kell meríteni belőle, fel kell használni önmagunk javára. Jó érzés volt, megkönnyebbültem... és nem, nem éreztem magam hálátlannak vagy rossznak, mert így beszéltem velük.

Az, hogy én mégis másmilyen lettem, védelmező, sikeres és boldog, nem az ő érdemük, hanem csakis az enyém. Az, hogy a teljes lelki tropából, nulla önbecsülésből mégis összeraktam magam, méghozzá nem is akárhogy, nem az ő érdemük, hanem csakis az enyém. Hogy felálltam, miközben minden erejükkel lent akartak tartani, csak az én érdemem, csakis az enyém.

Ma már azt is tudom, hogy nem az én szégyenem, ahogy ők bántak velem... nem én voltam a rossz, a kezelhetetlen, a beteg, hanem valójában ők azok. Nem ítélem el őket, mert nem az én tisztem az ítélkezés. De egy biztos. Én valóban elmondhatom magamról, hogy mindent elkövetek, hogy másmilyen legyek, mint a szüleim. Nekem ők a negatív példaképek, a nem követendő ősök... de valódi motivációk, hogy bebizonyítsam, másként is lehet, sőt csak másként érdemes... és igen,  minden csakis, de csakis rajtam múlik.

Anno a blogolon Jaguárként kezdtem el blogolni, abból alakult ki a "Jagi" becenév. Hiába blogolok itt évek óta Cirnyóként, Jagi maradtam sokaknak - ma is viszont láttam ezt a nevet egy bejegyzésben.
És most, én, a Nagyonszőke felfedeztem, hogy át tudom írni a blogolban... izé, itt a bloggeren a Cirnyó nevet Jagira.
Így tettem.

M. megint Németországban van, tegnap rám írt, hogy az út szélén hever egy tök jó lámpa, ami tök jó lenne neki otthonra, és meg se mutatja, mert tuti, hogy én azt mondanám, hogy itthon pont egy ilyen lámpára van szükségem, és azonnal hozza haza, de hát milyen ciki már felszedni az útról... de aztán végül csak megmutatta, és valóban ismer, mert én pedig tényleg azt mondtam, hogy bakker, de jó lámpa, de cuki az a harangvirágos búra, és azonnal fogja meg és vigye haza. Egy darabig még ódzkodott, hogy az út széléről vegyen fel egy lámpát, és mindenféle kifogásokat kitalált, de én meggyőztem. Egyrészről ad1. a lehetőségeket mindig ki kell használni, mert ha nem teszi, esetleg más használja ki (és viszi haza a lámpát), ad2 ha nem működik kidobja, ad3 ha működik, van egy brutáljó lámpája, ráadásul az a lámpa úgysem kell senkinek, neki meg szüksége van rá, hát miért hagyná ott?

Végül is hazafelé is ott volt a lámpa, így haza is vitte. Azt mondja egy kis esztétikai hibája van, de teljesen jól működik.
Hihetetlen, hogy ott, milyen csodálatos, jó állapotban lévő dolgokat selejteznek ki az emberek, de ami a legjobb, hogy ott be is lehet gyűjteni őket, mert nincsenek olyan negatív elemek, akikkel meg kell küzdeni.
Szerintem tök cuki, az albérletébe kiváló, de némi kreatívsággal itthon is el tudnám képzelni.

Az van, hogy itt vagyok ugye én, meg a kis töviseim a lábaimban.. most már mindkettőben... a bal lábammal még nem jutottam el orvoshoz, de ugyanazok a tünetek jöttek ki rajta, mint a másikon, ergo abban is lehet egy tüske, hivatalos nevén sarkantyú... a jobb lábamat fizikoterápián már elkezdte kezelni a lány, de nem jutottam el elégszer hozzá sajnos a munka miatt, de így is érezhetően jobb... most a másik lábam fáj brutálisan, az izmok is be vannak már feszülve... hétvégén a netet nézegetve találtam egy olyan cikket, hogy az alufólia gyulladásgátló és csökkenti a fájdalmat... na meg azt is írták, hogy náthára is kiváló... hittem is meg nem is, de gondoltam, mit veszíthetek, ha kipróbálom, így hát nosza rajta, előkaptam a fóliát! "Előírásszerűen" megcsináltam a lábaimra a kis ufó-jelmezeimet és lefeküdtem aludni. Reggel, miután levettem a fóliát, meglepődve vettem észre, hogy az Achilles inamból mindkét lábamban teljesen eltűnt a feszülés - ez már önmagában hűűűűűű! és a fájdalom is megszűnt.. komolyan mondom, el vagyok képedve! Kenegettem már mindenfajta krémekkel, mondhatom, gyenge kutyasz.rral is, semmitől nem volt jobb, erre az alufóliától meg igen... Nem azt mondom, hogy teljesen tünetmentessé váltam, mert estére ma is megfájdult a lábam, de azért hát na...
Ja, és az egy hete tartó, nagyon csúnya torokgyulladásom, amitől napok óta nem tudtam aludni, annyira erősen köhögtem... a fóliás akció másnapjára eltűnt.
Ha nem velem történik meg, el sem hiszem.

A pennyben a cserkó fél kiló 600,- forint. A zöldséges bácsi ugyanezért az árért egy kiló cseresznyét adott, és saját kezűleg válogatta ki nekem a legszebb szemeket. 
És tényleg a legszebbeket.

A hétvégén ismét rámjött a nagy selejtezhetnék. Gyakorlatilag én anno a "jó" családi mintára mindent, de mindent bespejzoltam, "jó lesz még valamire" alapon. Egy kertes házban pedig igazán jól lehet spejzolni. Na most néhány éve rámjött a selejtezhetnék, és bár így is sokmindentől megszabadultam már, de mindig van mit pakolni. Hétvégén is, a szekrény tetejéről kezdve, egészen eldugott kis fiókokban is pakoltam. Nagyon szigorú voltam és mindentől megszabadultam, amiről úgy éreztem, hogy felesleges... Azt tapasztalom, hogy ez is egy folyamat... egyre könnyebben szabadulok meg dolgoktól, amikhez régen ragaszkodtam - nem csak selejtezés tekintetében, hanem mentálisan is.
Most 3 darab, 120 literes zsákot pakoltam tele és még nem végeztem.
Azon kívül, hogy felszabadult egy csomó helyem, más hasznát is tapasztalom, előkerült például a jogosítványom. Amiről tudtam ugyan, hogy már lejárt, de most kiderült, hogy nem 100 éve, mit ahogy én gondoltam, hanem csak 2013-ban. Megyek is megújítani hamarosan.
Ezen kívül tényként rögzítettem magamban, hogy én aztán valóban a gyűjtögetős anyuka vagyok... ahogy átpakoltam a kisfiammal kapcsolatos emlékeket. Eddig azok is össze-vissza voltak pakolva, ahogy esik úgy puffan alapon, dobozban ugyan, de mégis rendezetlenül, most viszont szépen rendezve vannak.
Megtaláltam a kis kezéről készült rajzunkat, és azonnal láttam magam előtt, ahogy rajzoltuk és  pityogtam... olyan icike picike keze volt öt évesen...
A selejtezés, tisztítás, térrendezés azon kívül, hogy jó a rend, más hatással is van a lakásra is, valamint az elménkre. Én is érzem, hogy a lakás szinte fellélegzett az "üresedésbe", és én is sokkal jobban érzem magam, lelkileg is.
Teret, helyet kell csinálni az új és jó dolgoknak.