Mostanában a megbocsátás a trendi. Bocsáss meg és akkor elnyered a lelki békédet, a harag, gyűlölet megbetegít és hasonló okosságokkal van tele a világháló. A megbocsátás pedig azt jelenti állítólag, hogy elfelejteni a sérelmeket, mintha mi se történt volna... Sokáig én is elhittem, hogy ez a helyes, és mindent elkövettem, hogy meg tudjak bocsátani és dühös voltam magamra, mert nem sikerült.

Addig addig mantráztam, mígnem voltak pillanatok, amikor elhittem, hogy sikerült, sőt még éreztem is.... Mert azt akartam érezni. Próbáltam úgy élni, mint akinek már nem fáj a múlt, időnként sikerült is, de aztán mindig jött egy pont, ami elevenembe vágott és felszínre hozott minden, mélyen eltemetett fájdalmat és ráébresztett arra, hogy a megbocsátás valójában hazugság és a megfelelési kényszer erőlteti bennem...

A lelki békém valójában akkor jött el, amikor el tudtam fogadni és ki tudtam mondani, amit valójában érzek. Mert valójában az elfogadás az, ami gyógyít... elfogadni azt, ami van. Mert ami van, az az én részem...

És én kimondtam, hogy soha nem fogom megbocsátani a szüleimnek azt, hogy lelkileg és fizikailag is bántottak, hogy sosem álltak mellettem, sosem védtek meg, sosem voltam biztonságban mellettük.

Hogy elrontották az életemet, úgy, ahogy azt csak szülők tudják elrontani.

Nem tudom, és nem is akarom megbocsátani, hogy amikor kaptak egy második esélyt, nem éltek vele, sőt... nem tudom nekik megbocsátani, hogy amikor a csepp fiammal a karomban, majdnem húsz év után hajlandó voltam velük találkozni, az első kérdésük az volt: "hogy fog szót fogadni a fiad, ha nem vered meg?"... Ott folytatták a bántalmazást, ahol azelőtt két évtizeddel ezelőtt abbahagyták, csak már fizikailag nem üthettek meg senkit...

Nekik köszönhetem az életemet, az igaz - de ahogy neveltek, ahogy bántak velem, az életemet vették el, a lelkemet gyilkolták meg... és én, kimondtam, a szemükbe, hogy borzalmas szülőknek tartom őket és, hogy soha többé nem vagyok hajlandó engedni, hogy bántsanak, semmilyen formában.


Biztos vagyok abban, hogy nem kell mindent megbocsátani, mert vannak dolgok, amiket nem lehet, ha megfeszülünk sem. El kell fogadni, hogy azt érezzük, amit. El kell fogadni és erőt kell meríteni belőle, fel kell használni önmagunk javára. Jó érzés volt, megkönnyebbültem... és nem, nem éreztem magam hálátlannak vagy rossznak, mert így beszéltem velük.

Az, hogy én mégis másmilyen lettem, védelmező, sikeres és boldog, nem az ő érdemük, hanem csakis az enyém. Az, hogy a teljes lelki tropából, nulla önbecsülésből mégis összeraktam magam, méghozzá nem is akárhogy, nem az ő érdemük, hanem csakis az enyém. Hogy felálltam, miközben minden erejükkel lent akartak tartani, csak az én érdemem, csakis az enyém.

Ma már azt is tudom, hogy nem az én szégyenem, ahogy ők bántak velem... nem én voltam a rossz, a kezelhetetlen, a beteg, hanem valójában ők azok. Nem ítélem el őket, mert nem az én tisztem az ítélkezés. De egy biztos. Én valóban elmondhatom magamról, hogy mindent elkövetek, hogy másmilyen legyek, mint a szüleim. Nekem ők a negatív példaképek, a nem követendő ősök... de valódi motivációk, hogy bebizonyítsam, másként is lehet, sőt csak másként érdemes... és igen,  minden csakis, de csakis rajtam múlik.