Az ébresztő hangjára Fülesem is felnézett, farkcsóvált egy sort... aztán fogta magát, összegömbölyödött és aludt tovább... jelenleg is elégedetten horkol... én meg megyek dolgozni ebben a számomra szibériai időjárásban...

Naszóval, némi pityorgás és önsajnálás után a tettek mezejére léptem és elpakoltam a karácsonyi díszeket, selejteztem, pakoltam, takarítottam, mostam... a maradék ételeket bedobozoltam adagonként és lefagyasztottam... kimentem havat seperni, egy szóval a gondolkodás helyett inkább hasznos tevékenységekbe fogtam.
Most meg krimiket nézek a tévében, baconba göngyölt májat csemegézek és rosét iszok.

Karácsony előtt óta itthon vagyok szabadságon.. rám is fért, ugyanis mentálisan nagyon kimerült voltam. Imádom a munkahelyemet, de a főnököm egy energiavámpír... sőt, inkább vákum... és mivel manipulátor is, ami sajnos rám hatással van, mert irtó lelkis vagyok, így hát az energiaszintem a nulláéval vetekedett... Hihetetlenül magányos ember, és így éli ki magát... szabadságra nem megy, de minket szabadidőben is hív ha úgy tartja kedve... a magánéleti dolgait velünk intézteti, de olyan szinten, ami túlmegy minden határon... hangoztatja, hogy ő már nagyon régóta dolgozik itt és ezt megteheti... ráadásul direkt eldug dolgokat, amiket aztán velünk kerestet... majd miután nem találjuk, elrejti olyan helyen, ahol már kerestük és látványosan előkerül... még hét év, mire nyugdíjba megy, és én nem akarom így élni az életem... pedig a munkámat, a munkahelyemet, a kollégáimat és a többi vezetőt imádom... minden klafa odabent, a munkahelyem, kollégáim csodálatosak, de emiatt a nő miatt már ma kattogott az agyam, görcsbe ugrott a gyomrom... ismét munkahelyváltáson gondolkodok...

Holnap vége a jó időnek, ismét megyek dolgozni.. de ma még ma van... jelenleg itt ülök a meleg ágyamban, a fűtött ágytakaró áldásos hatásait élvezve, ölemben laptopocskámmal.... a tévében a helyszínelőket nézem fél szemmel... kint szállingózik a hó, a kályhában duruzsol a tűz, a kutya és a macska itt szuszákolnak mellettem... de mégis, minden üres... életem párja ma reggel ment vissza Németországba a hosszú szabadság után, és azóta nem találom a helyem... na igen, könnyű hozzászokni a jóhoz, hogy itthon van mellettem... éjjel alig aludtam, hogy ne jöjjön el olyan hamar a reggel, amikor indulnia kell... hallgattam a szuszogását, néztem az arcát alvás közben és az illatát szagolgattam... úgy szoktunk aludni, hogy egymás kezét fogjuk... amikor indult, percekig csak zokogtam a nyakába csimpaszkodva... fizikai fájdalommal jár az elválás...

Azóta rutinszerűen végzem a dolgom és rémesen sajnálom magam... és persze rohamokban bőgök is... elmosogattam, az ételmaradékokat bedobozoltam, és a mosógépet is beindítottam... a pólóját nem tettem bele, amikor nincs itthon, azzal szoktam aludni... olyan Ő illata van... lenne még egy csomó dolgom, de érdektelenné váltam...
Persze, tudom, néhány hét múlva jön haza, de ismét csak hétvégékre... ellenben ha nem megy ki dolgozni, nem haladunk semmit előre...
Sosem volt langyos a kapcsolatunk, viharos évek vannak mögöttünk... de összecsiszolódtunk az idők folyamán, és bár továbbra is szenvedélyesek vagyunk, de mégis minden megváltozott... hihetetlen, elszakíthatatlan erővel kötődünk egymáshoz... amit mindketten próbáltunk már szétszakítani... főleg én... aztán amikor kiment dolgozni, mindketten úgy voltunk vele, ez így jó... elég is a másikból annyi idő, amit a szabadság alatt együtt töltünk... nekem nem okozott gondot a várakozás... hiszen mindig az a típus voltam, aki egyedül érzi magát a legjobban... kimondatlanul is mindketten azt hittük, majd ellaposodik a dolog... de az idő azt válaszolta erre az egészre, hogy a távolság összeragasztott minket és már kínkeserves minden külön töltött pillanat... családdá értünk...
... és ez olyan... jó is, meg rossz is... jó, mert megtaláltuk azt az embert, aki nélkül lehet élni, de nem érdemes, és rossz is pont ezért...

Ez a hideg idő meg csak súlyosbítja a helyzetet... rettenetesen fázós vagyok, jelenleg a túlélésre törekszem és mondogatom elmúlik ez a hideg is...

Egyik alapelvem az, hogy ne mondja meg merre menjek az, aki még el sem indult... lehet, hogy hozok rossz döntéseket, de egy valami biztos... én minden nap azon dolgozom, hogy jobb legyen... haladok, még akkor is, ha időnként zsákutcába futok...
Van, hogy komolyan el tudok keseredni attól, hogy más vagyok, mint mások... én mindig a dolgok pozitív oldalát nézem, így az emberekét is... igyekszem mindig mindenből a legjobbat kihozni, és ha valami nem az elvárásaimnak megfelelően alakul, magamban keresem a hibát, hogy mit kell még fejlesztenem... az irigység mint olyan, számomra ismeretlen fogalom... egyszerűen nem vagyok irigy és kész. Boldog vagyok, ha valaki boldog, ha pénzhez jut, vagy ha bármi öröm éri... eszembe nem jutnak valakit utálni azért, mert az élet bizonyos területein sikereket ér el... engem ez mindig motivál arra, hogy igen, lehet, és még jobban dolgozom magamon.  Időnként nagyon tudok haragudni emberekre, akik bántanak, támadnak azért, amilyen vagyok... de ez a harag elmúlik és úgy fogom fel, hogy mindenki csak azt tudja adni magából, ami benne van... őszintén és szívből kívánom az ilyen embereknek a legjobbakat, hogy boldogok legyenek, hogy ne kelljen mástól irigyelniük ezt az érzést... de azt is tudom, hogy a boldogság egy döntés... és hogy én minden szar ellenére, ami végigkíséri az életemet, mégis tudok boldog lenni, értékelni minden apró és pillanatnyi csodát az életben.. nem annyira bonyolult dolog ez... szerintem... de olyan sok a lelkileg beteg ember...
Eleve nem vagyok egy nagy közösségi ember, de ahogy telik az idő, még inkább átálltam a remete üzemmódra... betegnek tartom a mai világot, azt a rengeteg negatív energiát ami árad mindenfelől.. a médiából is...  remekül megvagyok a saját kis mikrokozmoszomban, ahol hasonló személyiségű emberek vesznek körbe, mint amilyen én is vagyok (pl. a blog)..
Ha segíteni nem tudsz, ártani ne árts... ha jót nem tudsz adni, a rossz nem kell... én már csak úgy élem le az életemet, hogy igyekszem jobbá tenni magam és mások életét is... mert én csak ezt tudom adni... de  úgy érzem, az én áloméletem az lenne, ha nem kellene emberek közé mennem...