Ma egy olyan cikk fogadott a nagy világhálós közösségi oldalon, hogy az iskolákban oktatni fogják, hogy kell helyesen bánni az állatokkal.
Nocsak! Ez jó hír, gondoltam. De ezt mégis hogyan kivitelezik? Volt csatolva egy kis rajzolt képanyag, amit az egyik állatvédelmi alapítvány készített, hogy a kutya milyen viselkedése mit jelent... ránéztem. Aztán megnéztem az alapítvány honlapját is, és hümmögtem egy sort. Azért nem eszik annyira forrón ezt a kását.
A helyes bánásmód mást jelent számomra, és azok számára, akik ezt az anyagot készítették.
A helyes bánásmód számomra túl mutat ezen az egészen és egy komplett

Világéletemben valami egészen közeli kapcsolatot ápoltam az állatokkal... mióta itt lakunk, többször fordult elő, hogy egyszer csak a kapuban termett egy kutya és bebocsátásra várt, vagy cica - bár ők legritkább esetben várnak bebocsátásra... és onnantól kezdve itt éltek velünk... korábban dolgoztam önkéntesként is (na akkor csalódtam a nagy állatvédő szervezetekben) és mindig volt kutyám.. legkisebb koromban családi kutyánk is... az önismereti könyveken kívül még a kutyákkal foglalkozó könyveket faltam, a róluk szóló filmeket néztem...  barátaim, ismerőseim kutyái nekem jobban szót fogadtak, mint saját gazdájuknak, pedig soha egy hangos szó, erőszakos akaratnyilvánítás nem történt a részemről feléjük.
Tizenéves korom elején volt egy schnauzer kutyám.. ő anyáméknál kezdett, de ők kirakták, mert rosszalkodott (igazi felelős gazdák voltak), utána keresztanyámék kertesházában kapott menedéket (onnantól lett az én kutyám), aztán nagyanyám (aki szintén ott élt) elajándékozta akaratom ellenére, mert neki terhére volt... a kutyával annyira kötődtünk egymáshoz, hogy megpróbált hazaszökni hozzám - először megtalálták és visszavitték, de utána a második alkalommal nyoma veszett... akkor még nem volt internet.... azóta sem tudtam feldolgozni ezt a traumát. Talán ezért mániám, hogy olyan kutyáim lehetnek, akiket befogadtam...
Hogy ezt miért mesélem el..? Mert bár mindig megvolt ez az erős lelki kötődés és rengeteget foglalkoztam kutyákkal, a snacimmal rendszeresen jártunk kutyaiskolába is, kiállításokra is (díjakat nyertünk) mégsem merült fel bennem az, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom... egészen mostanáig.
Most viszont egy pillanat alatt jött a kérdés.. eddig ez miért nem jutott eszembe? Miért nem jutott eszembe, hogy azzal foglalkozzak, amihez értek, amit szeretek, amiben örömömet lelem?
Miért nem foglalkozok a kutyákkal? Egészen pontosan a kutyák lelkével?
Hiszen ha valakinek, hát nekem mindenem megvan ahhoz, hogy ki tudjak teljesedni. Nagyon érzékeny vagyok, ez az emberi kapcsolataim kezelésében is fontos szerepet játszik, hát még ha a kutyákra vetítjük, ahol viszont még inkább fontos érezni és érteni a metakommunikációt, az energiamozgást.
Ráadásul ez az egész nem pénz kérdése, csak azt kell használnom amit amúgy is tudok és amiben jó vagyok - és bár tény, hogy a tanulás, továbbképzés folyamatos, de ezt iskolában nem tanítják, hiszen ez az egész gyakorlatilag megtaníthatatlan komplett összességében..
Ettől függetlenül az utóbbi időszakban ismét nagyon sokat foglalkoztam a témával, átolvastam a rendelkezésemre álló könyveket, és Cesar Millan sorozatánál minden egyes alkalommal ott ülök a televízió előtt és figyelek. Számomra Ő az igazi motivátor, példakép.
Cesar Millan kutyaviselkedési szakember, kutyapszichológus, aki megtanítja az EMBEREKET arra, hogyan kell viselkedni és helyesen nevelni a kutyákat. Nem kutyakiképző, hanem csak és kizárólag a kutyák és az emberek energiáiból olvas és azok alapján ad tanácsot. Műsoraiban konkrét példákat láthatunk, problémás kutyák (mármint gazdik) családjaihoz megy ki látogatóba és úgy segít. Amikor esténként ülünk a családdal a televízió előtt és éppen hallgatjuk az aktuális tanácsot, a Családfő néha kajánul rám mosolyog - ugyanis én otthon is, eddig is így kezeltem volna a kutyát, csak éppen ő széttrolkodta a nevelést. De annyit már elértem, hogy most már mindenki az én szabályaim szerint foglalkozik Fülesünkkel és mindenki örömét leli benne, pláne ahogy tapasztalják a változást. Füles az első konkrét tesztalany, akivel most már tudatosan foglalkozok - illetve a kiscsaládom akiket tanítok - és bizony azt kell, hogy mondjam, csodálatos megélni az eredményeket mindannyiuktól. 
A kutyák mindamellett, hogy csodálatos élőlények és társak, önismeretet is tanítanak nekünk. Ők nem játszmáznak, számukra nincs múlt és nincs jövő, a jelenben élnek, valamint fantasztikusan lereagálnak minden bennünk lévő energiát, ezáltal remek tükörképei a bennünk zajló folyamatoknak.
Persze, sokféle nevelési módszer van, a kiképzéstől a fenyítésig, de az embereknél sem működik a hatalomgyakorlás miatti szófogadás.
A legszebb az egészben az, hogy a múltkoriban egy beszélgetés során valaki tanácsot kért tőlem, és bár visszafogottan nyilatkoztam, mégis megmutattam neki, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy a kutyája változtasson a viselkedésén, ami gyakorlatilag azonnal meg is változott anélkül, hogy egy szót szóltam volna hozzá, szóval a hölgy nem győzött csodálkozni azon, hogy ez az egész valóban így működik.
Azt hiszem, ha elkezdenék beszélni erről az egészről, sosem hagynám abba...
Én ezt az egészet már sosem hagyom abba... :)

Szerencsés vagyok, mert olyan Férfiak vesznek körbe életem minden területén, akikkel minden nap "nőnap" van, kedvesek, szeretettel teliek és figyelmesek. Általuk érzem minden nap NŐnek magam, nem csak az év egy napján...
Szép és kedves gesztus a nőnap, de senkitől nem várom el, hogy a mai napra extrém módon felárazott virággal okozzon örömet pluszban... (sőt, engem egyenesen sokkolnak a virág árak...)

Végre elkezdtem a sarkantyúmmal kezelésre járni... mivel a röntgengép, amivel kezelni kellett volna (Büdöspesten) hónapok óta nincs működésképes állapotban, így fizikoterápiára járok, amire ráadásul munkahelyi kereteken belül - és munkaidőn belül - is lehetőségem van. A csajszi meg jó fej, mert a kiírtakon kívül plusz kezelést is ad, ami nem a gyulladást csökkenti, hanem magát a kinövést tünteti el (nem is értem, ha erre lehetőség van, miért nem ilyen kezelést írnak ki?). Bár mondta, hogy a kezelés elején a fájdalom növekedni fog, de az első kezelés után vagányan mondtam, hogy áh, semmi extra, csak a szokásos, de ma már nem vagyok ennyire virgonc, sőt...
Pszichomoki óta az életem fenekestül felfordult. Csak lesek, mint Rozi a moziban... akárhogy is nézem, nagy blokkok oldódtak fel, és ennek megvannak az eredményei, méghozzá a kézzelfogható eredményei.
Egyrészről a jó alvás (erről írtam már).
Másrészről átmentem totál stresszmentesbe - ezt annak könyvelem el, hogy a tudatalatti megfelelési kényszerem is szőrén szálán eltűnt... néha még a rossz beidegződés jelentkezik, de arra tudatosan figyelek és helyre teszem magam. Első kérdésem magamnak, mindig, minden esetben - ez nekem jó? Ez nekem örömet okoz? ÉN akarom ezt? Ma reggel például, amikor csináltam valamit, jött a berögződés, hogy sietni kell dolgozni, és kicsit megfeszültem, de aztán rájöttem, hogy amit csinálok az nekem nagy örömet okoz, úgyhogy nekem az a tíz perc jár.
Arról nem is beszélve, hogy azóta szinte alig festem magam. Eddig sem voltam az arcrajzolás világbajnoka, de azóta meg aztán végképp. Kipihentebb, kisimultabb az arcom és egyszerűen nem érzem a kényszert, hogy javítsak még rajta (max. szemcerkával, de az is minimáldizájnos). Vettem viszont egy drágább arckrémet, amire már régóta vágytam, mert anno nagyon szerettem, csak hát nem fért bele a költségvetésbe, de most úgy döntöttem, hogy nekem az örömet okozna, úgyhogy téma lezárva. A krémet megvásároltam és ugyanolyan jó a bőrömnek, mint anno.
Aztán van még az, hogy én, az extrém introvertált jószág, hirtelen településünk egyik motivátorává léptem elő... holnapra meghívásom van egy falugyűlésre (amúgy város vagyunk, de akkor is falu), mert  az egyik faluért szerveződött csoportban tag vagyok, méghozzá igen aktív... és számítanak rám.
Introvertáltságom gyakorlatilag elcsökevényesedett, vagy inkább úgy mondanám, megtalálta a harmóniát és egyensúlyt.
Ezen kívül érdekes, mert az, hogy konkrét céljaim nem voltak, az túlzás, de nem éreztem azt, amit úgy irigyeltem emberektől (jó értelemben), hogy szenvedéllyel viseltetnek egy céljuk elérése iránt. Vágyaim voltak, de valójában, mivel életem eddigi részében mindig a destruktív kritikát kaptam, ezek csúnyán elfojtották a vágyaim eléréséért teendő lépéseimet. Na most ez is megváltozott. Eddig is éreztem, hogy mi az, amihez tehetségem van, de ez most konkrétan körvonalazódott, konkretizálódott. Tudom, hogy mit akarok, hogy ÉN mit akarok, mire vágyok, és tudom, hogy nagyon nagy tehetségem van hozzá, ergo minden eszközzel rendelkezek ahhoz, hogy ki tudjak teljesedni a témakörben... és azt is tudom, hogyan akarom elérni a céljaimat, sőt, már konkrétan az idő intervallum is be van lőve. Hihetetlen boldogság ez nekem. Másik részről meg elszomorít az, hogy bár én mindig önfejű és lázadó voltam, sosem hagytam magam, mégis ennyire korlátok között tartottak MÁSOK elvárásai. Na de ami volt, elmúlt, most már szabad vagyok... bárhogy is volt eddig, most már másként van...
...ééééés megvan Cesar Millán budapesti előadására a jegyem. Ha esetleg nem tudná valaki, hogy ki Ő, hát elárulom, ő a "kutyákkal suttogó", vagy más néven kutyapszichológus, aki megtanítja az embereknek, hogyan bánjanak a kutyájukkal. Zseniális szakember.