Végre elkezdtem a sarkantyúmmal kezelésre járni... mivel a röntgengép, amivel kezelni kellett volna (Büdöspesten) hónapok óta nincs működésképes állapotban, így fizikoterápiára járok, amire ráadásul munkahelyi kereteken belül - és munkaidőn belül - is lehetőségem van. A csajszi meg jó fej, mert a kiírtakon kívül plusz kezelést is ad, ami nem a gyulladást csökkenti, hanem magát a kinövést tünteti el (nem is értem, ha erre lehetőség van, miért nem ilyen kezelést írnak ki?). Bár mondta, hogy a kezelés elején a fájdalom növekedni fog, de az első kezelés után vagányan mondtam, hogy áh, semmi extra, csak a szokásos, de ma már nem vagyok ennyire virgonc, sőt...
Pszichomoki óta az életem fenekestül felfordult. Csak lesek, mint Rozi a moziban... akárhogy is nézem, nagy blokkok oldódtak fel, és ennek megvannak az eredményei, méghozzá a kézzelfogható eredményei.
Egyrészről a jó alvás (erről írtam már).
Másrészről átmentem totál stresszmentesbe - ezt annak könyvelem el, hogy a tudatalatti megfelelési kényszerem is szőrén szálán eltűnt... néha még a rossz beidegződés jelentkezik, de arra tudatosan figyelek és helyre teszem magam. Első kérdésem magamnak, mindig, minden esetben - ez nekem jó? Ez nekem örömet okoz? ÉN akarom ezt? Ma reggel például, amikor csináltam valamit, jött a berögződés, hogy sietni kell dolgozni, és kicsit megfeszültem, de aztán rájöttem, hogy amit csinálok az nekem nagy örömet okoz, úgyhogy nekem az a tíz perc jár.
Arról nem is beszélve, hogy azóta szinte alig festem magam. Eddig sem voltam az arcrajzolás világbajnoka, de azóta meg aztán végképp. Kipihentebb, kisimultabb az arcom és egyszerűen nem érzem a kényszert, hogy javítsak még rajta (max. szemcerkával, de az is minimáldizájnos). Vettem viszont egy drágább arckrémet, amire már régóta vágytam, mert anno nagyon szerettem, csak hát nem fért bele a költségvetésbe, de most úgy döntöttem, hogy nekem az örömet okozna, úgyhogy téma lezárva. A krémet megvásároltam és ugyanolyan jó a bőrömnek, mint anno.
Aztán van még az, hogy én, az extrém introvertált jószág, hirtelen településünk egyik motivátorává léptem elő... holnapra meghívásom van egy falugyűlésre (amúgy város vagyunk, de akkor is falu), mert  az egyik faluért szerveződött csoportban tag vagyok, méghozzá igen aktív... és számítanak rám.
Introvertáltságom gyakorlatilag elcsökevényesedett, vagy inkább úgy mondanám, megtalálta a harmóniát és egyensúlyt.
Ezen kívül érdekes, mert az, hogy konkrét céljaim nem voltak, az túlzás, de nem éreztem azt, amit úgy irigyeltem emberektől (jó értelemben), hogy szenvedéllyel viseltetnek egy céljuk elérése iránt. Vágyaim voltak, de valójában, mivel életem eddigi részében mindig a destruktív kritikát kaptam, ezek csúnyán elfojtották a vágyaim eléréséért teendő lépéseimet. Na most ez is megváltozott. Eddig is éreztem, hogy mi az, amihez tehetségem van, de ez most konkrétan körvonalazódott, konkretizálódott. Tudom, hogy mit akarok, hogy ÉN mit akarok, mire vágyok, és tudom, hogy nagyon nagy tehetségem van hozzá, ergo minden eszközzel rendelkezek ahhoz, hogy ki tudjak teljesedni a témakörben... és azt is tudom, hogyan akarom elérni a céljaimat, sőt, már konkrétan az idő intervallum is be van lőve. Hihetetlen boldogság ez nekem. Másik részről meg elszomorít az, hogy bár én mindig önfejű és lázadó voltam, sosem hagytam magam, mégis ennyire korlátok között tartottak MÁSOK elvárásai. Na de ami volt, elmúlt, most már szabad vagyok... bárhogy is volt eddig, most már másként van...
...ééééés megvan Cesar Millán budapesti előadására a jegyem. Ha esetleg nem tudná valaki, hogy ki Ő, hát elárulom, ő a "kutyákkal suttogó", vagy más néven kutyapszichológus, aki megtanítja az embereknek, hogyan bánjanak a kutyájukkal. Zseniális szakember.