a legjobb fiús anyukának lenni, mert így mindig van Férfi a háznál... most éppen kettő, mert vendégünk is van, és a két srác amúgy egyedül Nyúl Béla, de egymás előtt mégsem éghetnek be, így összefogtak és eltakarították a kígyót... aminek amúgy előkerült a feje is. 

Az az igazi maximalista fajta vagyok. De csak magammal szemben... mindenki mással kiemelkedő türelmem van, és nekem ez a legtermészetesebb dolog a világon... híres vagyok a nyugalmamról, a türelmemről, az empátiámról... 

Magamat viszont mindig hajtom, mint valami lovat, és ennek megfelelően időnként túlpörgök és ki is purcanok... az a rengeteg lelki teher, amit összeszedtem születésem óta, rátelepedik az életemre, de ugyanígy a dac is, hogy márpedig én bebizonyítom... és igen, ebből áll az életem, hogy bizonyítok, örökké bizonyítok... magamnak... és ezáltal persze másoknak is... amikor megszületett a fiam, megfogadtam, hogy minden lelki terhemtől megszabadulok, mert hatással vagyok a gyermekemre és azt akarom, hogy ő már a családi frusztráció nélkül menjen tovább... 

Örökké a témában kutatok, olvasok, terápiákra járok, kineziológia, belső utazás, reiki, Hellinger terápia, megszámlálhatatlan oldáson voltam már... Örökké ezen kattog az agyam, hogy hogy lehetnék még jobban... a megoldásokon agyalok, a válaszokon, örökké figyelek és örökké ugrásra kész vagyok... képtelen vagyok ilyen szempontból lazítani, pedig aztán tudatosan mindent megteszek ennek érdekében is, minden nap meditálok és kikapcsoló dolgokkal foglalkozom, hűtöm a bennem lévő tüzet... de ha jön a kattanás, ha úgy gondolom, hogy rájöttem a megoldásra, akkor elvárom, hogy az oldás eredménye azonnal meglátszódjon az életemben... 

Ha valaki azt mondja, hogy lazítsak, hogy nyugodjak meg, hogy ne görcsöljek állandóan, csak nézek rá, és nem értjük egymást... a felfogásom az, hogy előbb a munka és utána a szórakozás, és a saját magammal kapcsolatos munka is első helyen van... és sok dolgom van még magammal, ergo nem érek rá időt pocsékolni, most kell cselekedni, mert az idő rohan, és én minél hamarabb jól akarok lenni, igazán jól, nem száz éves koromban, amikor már nincs idő ÉLNI...  

Hát nem vagyok egy egyszerű eset, magam is elismerem... sőt, kegyetlenül nehéz eset vagyok, de csak a magam számára... de legalább ezzel pontosan tisztában vagyok - és ezzel kapcsolatban is keresem a megoldást - tudom, hogy azzal sem vagyok feltétlenül a javamra, ha saját magammal szemben vagyok ilyen kemény... úgyhogy tanulok lazítani, türelmes lenni magammal szemben is, és tudatos viselkedéssel, szépen lassan ez is összejön... úgyhogy rendszeresen dúdolgatom magamnak Hofi Géza nagy sikerű nótáját: "Lazítani, próbálj meg lazítani... " 

A blogolást még ma is némi sejtelmesség öleli körül.. egy ismerősöm érdeklődött arról, hogy hogy is megy ez, miről írok és hogyan, de nem tudtam neki semmi különlegeset mondani, leírom a gondolataimat és kész. Mivel tovább kérdezősködött, ezért egy rövid összefoglalást adtam neki a naplóvezetés mikéntjéről, arról, hogy milyen sokan írnak, és hogy milyen sok témáról.. 

Az illető ezen elfilozofálgatott, majd amikor kicsit később a Szex és New York ment a televízióban, megszólalt: - Na, pont így képzellek el Téged is, ülsz törökülésben és pötyögöd be, ami eszedbe jut, mert Te aztán mindig agyalsz... pont, mint Carrie... nos, igen, valahogy így megy ez... 

Igaz, erről az egészről most az jutott eszembe, hogy sajnos nekem nincs egy gardróbnyi méregdrága ruhám és cipőm... sőt, gardróbom sincs... sőt, Mr. Big sem áll az ajtóban... tény, hogy Mr. Big-re nem is tartok igényt, de egy teli gardróbra igen! 

És most ez egy mélyen szántó gondolatokkal teli bejegyzésre sikeredett, sorry.

Vannak emberek, akik lelkileg rendben vannak és különösebb feltűnés nélkül boldogan éldegélnek, míg meg nem halnak, és ez független bőrszíntől, családi állapottól, nemi hovatartozástól... Őket soha nem hallod, hogy azért hisztiznének, hogy mások fogadják el őket. Miért tennének ilyet? Hiszen ők már elfogadták saját magukat. 

A másik csapat tagjai örökké bizonygatnak, vergődnek, hisztiznek, parádéznak, felvonulnak és másokra mutogatnak, másokat vádolnak az elfogadás hiánya miatt, vagy éppen azért ami eszükbe jut, hiszen vádaskodni mindig van miért... verik a mellüket, hogy márpedig nekik jogaik vannak és csinálják a felvonulási műcirkuszt kisebbségi komplexusuk leplezésére... ugyanis az egész csak arról szól, hogy ami bennünk van, azt vetítjük ki a világba... és igazából ők azok, akik nem fogadják el magukat olyannak, amilyenek, de persze ahelyett, hogy magukban keresnék a választ arra, hogy miért is érinti őket ennyire érzékenyen a saját másságuk, és azon dolgoznának, hogy megtalálják a lelki békéjüket, egyszerűbb rávetíteni másokra a problémát, másokat hibáztatni... hiszen mindenki hibás, csak éppen ők űrrakéták... 

Amúgy ezzel meglátásom szerint egy ilyen felvonulási cirkusz által elfogadást nem nyernek, sőt, a neveletlen magatartás, a minősíthetetlen viselkedés, a primitív magamutogatás ellenállást vált ki, mert intelligens és megfelelően szocializált emberek bőrszíntől, családi állapottól, nemi hovatartozástól függetlenül így nem viselkednek.