A Nő szól élete párjának, hogy arrébb kellene vinni valamit (jelen esetben egy ereje teljében lévő, nem használt tűzhelyet). A Férfi egy gyors vizsgálat után (hűvazze' ez kurv@nehéz) közli, hogy "persze, persze Kicsikém, nemsokára megcsinálom", de azért mert a Nő addig úgy sem hagyja békén, a lakásból kiviszi, egészen a teraszig. A Nő vár egy-két hetet, eltelik egy hónap, kettő... óvatosan pedzegeti a kérdést, hogy mégis mikor folytatódik az akció? Mert hát tök jó, hogy kikerült a lakásból az említett tárgy, de a teraszon ázik, fázik és még ronda is, de a Férfi mindig csak azt mondja "nyugi Kicsikém, hamarosan". Lassan elmúlik a tél, kitavaszodik, de a helyzet változatlan. 

Aztán eljön egy szép, napsütéses tavaszi vasárnap, amikor is a Nő gondol egyet, és úgy dönt, hogy ha 5 centit arrébb tudja tolni a cuccot, akkor az a 30 méter, amíg eljut vele a melléképületig, az is menni fog. Márpedig arrébb tudja tolni, hiszen NŐ és makacs mint egy öszvér, és nehogy már ne úgy legyen, ahogy ő akarja, úgyhogy a tereprendezés megtörténik. Természetesen az utolsó 1 méter az igazán embert próbáló feladat, mert ott van az a hülye küszöb, na de ne csődöt jelenteni tragédia lenne, így azért is befejezi, amit elkezdett. 

A Férfinek erre mi a reakciója? Természetesen szörnyülködik, hogy "jajj Kicsikém, miért cipekedtél" meg "ez nagyon nehéz, hát miért nem szóltál, hogy vigyem arrébb?" 

Tudom, tudom, felesleges fél évente szólni egy Férfinak, hogy tegyen meg ezt vagy azt, úgyis megteszi, csak idő kérdése. Idő, ami egy Nőnek sosincs.

Megjegyzem, lehet, hogy nem vagyok egy fitnes lady, de amíg öreganyám igazi fából készült, háromajtós szekrényeit, meg a tűzhelyet és többi cuccot képes vagyok így áthajigálni egyik helyről a másikra, addig én maximálisan elégedett vagyok a fizikai állapotommal. Úgyhogy aki azt mondja, hogy "jajj, nem sportolsz, hát az milyen egészségtelen" az tehet egy szívességet.... én meg a felhasznált energiát most pótolom is szalonnával, hagymával, na meg a hozzá járó nagyfröccsel és teszek a világra.  

Na úgy döntöttem, elég a nyunnyogásból. Olvasgatom a Jobb Veled a Világ Alapítvány oldalát, amit figyelemmel kísérek a kezdetektől, valamint hallgatom Bagdi Bellát is. Minden hónapnak megvan a dala. Kellemes zene, pozitív megerősítés, mindig feldob. 

Meg fogok jól pozitív könyveket olvasni megint. 

"...Jóra fordul mindenem, látom, tudom, hiszem

jóra fordul az életem, látom, tudom, hiszem... 

Elhiszem amit most látok, 

hogy amiben hiszek, az valóra váljon..."

Én ha azt mondom valakinek, hogy a barátom, akkor a barátom. Akkor én nem reménykedek párkapcsolatban, mert minek, elvégre én nem akarok vele olyat. Ezt az ember érzi és tudja, hogy ha nincs úgy vonzódás, akkor nincs úgy vonzódás - emberként ettől függetlenül nagyon lehet szeretni a másikat. 

Ha egy ilyen fiú barátom becsajozik, örülök a boldogságának - egészen addig, amig 2in1-é nem válnak, azaz még a mellékhelyiségbe is együtt járnak és a lány mint valami pókasszony rá nem telepedik a fiatalemberre úgy, hogy még köszönni sem lehet neki, mert egyből jön a féltékenységi dráma (baszki nem esik le, hogy én már hamarabb ott voltam, és mielőtt felszedte, mennyi időm lett volna elcsábítani a pasiját?). Nem örülök a dolgok ilyen irányú fordulatainak, de hát ez van, elfogadom. Volt barátság, nincs barátság. Volt barátság?

A pasik (tisztelet a kivételnek) úgy reagálják le, ha egy lánynak párkapcsolata lesz, hogy egyből jön a hiszti, meg a letiltás (ne haragudj, de én nem bírom látni, hogy mással vagy), meg a nem köszönés (elfordítja a fejét), ha meg meg merem kérdezni, hogy mi ez a nagy eltűnés, akkor "mit akarsz tőlem, neked barátod van". Na ilyenkor eléggé meglepetten tudok nézni. Akkor már nem is lehet beszélgetni, vagy mi van? Kirekesztetté válok? 

Egy barátság az barátság, szerintem. Igen is lehet intelligensen is kezelni egy fiú-lány barátságot, akkor is, ha közben valamelyik fél párkapcsolatba is kezd - mással. Mármint szerintem. 

De én ufó vagyok. 

Persze az ilyen "barátságokért" nem kár, de akkor is, nem szeretem, amikor valakinek annyi agya van, mint sünben a dauer. 

Uff én szóltam. Mert indián is vagyok. 

Amikor ezek a százszoros "kívánságteljesítős" napok vannak, nekem akkor vannak rossz napjaim.

Ma meg, hogy a boldogság világnapja van, rém morcosan ébredtem és csak puffogok egész nap. Pedig okom, na az nincs rá.

Hacsak az nem, hogy én mindig renitens voltam, és így nyilván, ha ma örülni kell, akkor én csakazértsem fogok (hülye kifogás, de egy próbát megért).  

Most meg az irodából lógok ki és hozok magamnak sütit. Mert megérdemlem. Uff.

(Tíz perccel később) Na tessék. Nem kaptam csokis, csak puncsos mignont. De ha én csokisra vágyom, akkor ennek hiába cuki rózsaszín a belseje, az nem ugyanaz. De mégsem hagyhattam ott... csak hát muszáj voltam hozni mellé egy csokis islert is. 

A napfogyatkozást pedig nem tudtam úgy nyomon kísérni, ahogy anno, de a fények most is elvarázsoltak... sejtelmes, árnyékos... misztikus, gyönyörű. És mivel mindenki leírja, így én is, hogy 1999-ben csodálatos dolog volt látni a teljes napfogyatkozást. Autóval robogtunk, hogy az ország azon részébe érhessünk időben, ahol az egészet lehet látni, és útközben ért utol a látvány. Mindenki megállt, kiszállt a kocsiból, csodált,gyönyörködött, tapsolt... életre szóló élmény volt, amire mindig emlékezni fogok. 

Királyfinak ha mákja van, 2081-ben megérheti a következő teljes napfogyatkozást... ahol én már várhatóan nem leszek jelen földi létformámban... Vagy, jól megszedjük magunkat pénzzel és 2026-ban Izlandon vagy Spanyolországban süttetjük a hasunkat, és ha már ott vagyunk, megnézzük együtt az ottani napfogyatkozást. 

Én jelezni szoktam mások felé, hogy nem vagyok éppen zen, egyszóval túlérzékeny vagyok, ilyenkor engem jobb magamnak hagyni. 

A megfelelő intelligenciával rendelkező személyek remekül kezelik. De van, aki figyelmen kívül hagyja és kekeckedik, vagy csak olyan, mint máskor, amit én ilyenkor nem tudok úgy kezelni, mint máskor... Ilyenkor szólok még egyszer, meg még egyszer, hogy ezt most ne, próbálom kezelni az indulataimat, uralkodni magamon, türelmet gyakorolni, de harmadjára már a feszültség szól belőlem, nem éppen kedvesen... ilyenkor persze jön a kiakadás, hogy "te ma milyen hülye vagy". 

Hát bakker nem ezt mondtam az előbb?