Sajnos a jó szívemet van, aki kihasználja.
Dühös vagyok igen, becsapott. Elkeseredett. Tisztában vagyok azzal is, hogy a felelősség jelentős részben az enyém, hiszen bár a másik átvert, de mégis csak én voltam az, aki ezt hagyta. És hogy miért? Mert mindig magamból indulok ki... mert nekem mindig hinnem kell a mások, a másik jóságában! Mert ha segítséget kérnek, segítek!
Persze megfogadom most is, hogy innentől kezdve nem hagyom, hogy a jóindulatommal visszaéljenek, de tudom, ha százszor is becsapnak, ezerszer, én akkor is én maradok. Mert bennem ez van, én ezt tudom adni... És én igazán nem is akarok más lenni, mint ami vagyok, akkor sem, ha időnként jól pofon vágnak mások tettei...
Nem nyomom el a történtek miatti szomorúságot, haragot magamban, de nem is engedem, hogy felemésszen... Fáj igen, de elmúlik ez is.
Veszek egy mély levegőt, kifújom, majd elkezdek a megoldásra koncentrálni... bevált mantrámat mondogatom "hiszem, hogy ma csodálatos dolgok történnek velem" és leülök, elkezdtem összeírni, összeszámolni, hogy mennyi minden jó is történik velem. Összeírom a mai, a tegnapi, a hétvégi, a múlt heti örömeimet... Lassan helyreáll a lelki békém... mindig visszakapom a jót, kamatostul... ha nem tőle, hát mástól... de sajnos akkor is megviseli a lelkem a jóért cserébe pofon érzése...
