Szeretem a vihart. Nem azt a romboló-pusztító természeti csapást, hanem a frissítő nyári záporokkal kísért hang- és fényjátékot, amelyek alatt kacagva lehet táncolni a szakadó esőben, vagy esőcseppeket nyitott szájjal elkapni... vagy csak ülni a tornácon és gyönyörködni a természet elemeinek műsorában...
vihar...
Sajnos a jó szívemet van, aki kihasználja.
Dühös vagyok igen, becsapott. Elkeseredett. Tisztában vagyok azzal is, hogy a felelősség jelentős részben az enyém, hiszen bár a másik átvert, de mégis csak én voltam az, aki ezt hagyta. És hogy miért? Mert mindig magamból indulok ki... mert nekem mindig hinnem kell a mások, a másik jóságában! Mert ha segítséget kérnek, segítek!
Persze megfogadom most is, hogy innentől kezdve nem hagyom, hogy a jóindulatommal visszaéljenek, de tudom, ha százszor is becsapnak, ezerszer, én akkor is én maradok. Mert bennem ez van, én ezt tudom adni... És én igazán nem is akarok más lenni, mint ami vagyok, akkor sem, ha időnként jól pofon vágnak mások tettei...
Nem nyomom el a történtek miatti szomorúságot, haragot magamban, de nem is engedem, hogy felemésszen... Fáj igen, de elmúlik ez is.
Veszek egy mély levegőt, kifújom, majd elkezdek a megoldásra koncentrálni... bevált mantrámat mondogatom "hiszem, hogy ma csodálatos dolgok történnek velem" és leülök, elkezdtem összeírni, összeszámolni, hogy mennyi minden jó is történik velem. Összeírom a mai, a tegnapi, a hétvégi, a múlt heti örömeimet... Lassan helyreáll a lelki békém... mindig visszakapom a jót, kamatostul... ha nem tőle, hát mástól... de sajnos akkor is megviseli a lelkem a jóért cserébe pofon érzése...
Imádom a vihart.
Már ahogy közeledik, az elvarázsol...
ahogy egy pillanat alatt a ragyogó napsütés eltűnik,
ahogy mindent elfednek a sötét fellegek,
elcsendesül a természet és egyszerre leszakad az ég és a földdel egyesül...
imádom ezt az elementáris erőt, a harcot, a dörgést, a villámokat, a szakadó esőt, az energiák táncát....
a vihar utáni szivárványt, nyugalmat, csendet, illatot...
kicsit... kicsit ez mind én vagyok... (és itt most mindenki vonatkoztasson el a viharkároktól).
Jön a sötét és mindent elborít...
Először csak csukott szemmel figyelem a hangokat,
hallgatom az esőcseppek kopogását, a villámok zajongását, a dörgéseket...
Odabújik hozzám a kutyám és én immár nyitott szemmel gyönyörködöm az égi háborúban.
Imádom, ahogy az erők összecsapnak és megmutatják, hogy mit tudnak.
A vízcseppek tócsába gyűlnek, majd a vihar apró tavakká növeli őket és elindulnak a kis folyók a lejtőkön... újabb vendégek érkeznek az égből, apró buborékokként táncolnak az összegyűlt vízen...
Minden annyira energiával, erővel teli, mély lélegzettel szívom magamba az égiháború illatait, ízeit, feltöltődöm lényéből...
Imádom a vihart.... és az utána következő szivárványt és napsütést...