Amikor kapsz egy pofont az élettől... egy nagyot, amibe beletérdelsz... mi számít? Hogy reagálsz?
Az életnél nagyobb pofonokat senki nem osztogat. De nem az számít, hogy az élet hogy viselkedik veled, hanem az, hogy te hogy reagálsz minderre!
Ma kaptam egy pofont. Padlóra küldött.
Aztán, ahogy szoktam, megmakacsoltam magam, és bár még a könnyek ott csillognak a szememben, de felálltam, azért is felálltam.
Igen, össze tudok omlani. Mint egy kártyavár. De még romjaimban is mindig előre nézek, a kiutat keresem, a megoldást. Bennem van a túlélési ösztön, a hit, az erő, és a végtelen makaccságom, ami azt mondja, nem adom meg magam!
Összeszedtem a gondolataimat és tudatosan megkerestem a lehetőségeket, amik segíthetnek felállni. Azokat az embereket hívtam segítségül, akiknél a segítség nem azt jelenti, hogy sajnálkoznak, hanem személyiségükből adódóan gyakorlatiasságukkal, pozitív életszemléletükkel kiegészítenek és segítenek tovább haladni. Akikre mindig, minden körülmények között számíthatok, akik képesek arra, hogy a fájdalmas zokogást nevető könnyekké változtassák úgy, hogy ez nem erőltetett...
Átgondoltam, hogy mik a mai nap jó történései, mik életem jó történései, és sikerült az egyenleget pozitívvá tenni.
Én vagyok a felelős az érzéseimért.
Másra koncentráltam, mást erősítettem, és ezáltal az Élet aljas húzása szánalmasan erőtlenné vált...
Figyelj csak Élet! Ennyit tudsz? Csak ennyit? Hát nézd, látod, padlóra küldtél, de erős vagyok, felálltam! És tovább megyek! Sőt, nézd, még nevetek is! Rajtad nevetek! Sőt, tudod mit? Százezer okot tudok felsorolni, hogy miért is vagyok boldog!
ÖRÜLJ, HA ESIK AZ ESŐ, MERT HA NEM ÖRÜLSZ, AKKOR IS ESIK!
