Vannak, akik lekezelően, megalázóan bánnak másokkal, mert úgy gondolják, joguk van ehhez. Olyanokon persze nem gondolkodnak, hogy onnan, a magasból (ahol azt hiszik, hogy vannak, pedig dehogy) milyen nagyot lehet esni, meg, hogy a kocka fordul és, hogy ők is kerülhetnek abba a helyzetbe, amelyben az az ember van, akit éppen sárba tipornak, sőt, akár még rosszabb helyzetbe is.

Lealázni másokat nem társadalmi kiváltság, egyszerűen emberi butaság. Mert senki nem több vagy kevesebb a másiknál és a szegényből hirtelen lehet gazdag, a gazdagból pedig szegény, a vezetőből beosztott és a beosztottból vezető. Nem egy példát láttam már az utóbbira is.

És amikor nagyot koppan a magát olyan sokra tartó, sőt, az is előfordulhat, hogy attól kell segítséget kérni, akit előtte szanaszét-rúgdosott, egyből mézes-mázos-kedvessé válik az illető. De ez csak látszat, hiszen az érdeke azt diktálja.

Régebben mindig együttérző és megértő voltam ilyen emberekkel szemben, nem álltam bosszút az ellenem tanúsított viselkedésük miatt.

De, mint írtam, ez már régen volt.

Ma már azt mondom, megérdemelte az illető, és oldja meg, ahogy akarja, én ugyan nem segítek. És nem szégyellem bevallani azt, hogy bizonyos esetekben igen is örömet okoz látni azt, hogy a kocka fordult.

Amilyen a jónapot, olyan a viszlát is.